Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1938

Búcsúzó — búcsú szó. Már felkeltünk a zöld asztal mellől, amelyhez olyan nehéz nyugodtan leülni, és — ahonnan olyan jó felkelni. Már urak vagyunk és már kalapot is szabad viselnünk, sőt még az utcán is szabad cigarettáznunk, és mégis: — vájjon boldogabbak lettünk-e? Hát igen! Boldogabbak lettünk, mert mögöttünk van a nagy rém: a nyolc év óta rémítgető érettségi. Ez valóban ok a boldogságra, — mondod Te, kedves felsős diáktársam, aki még — otthon vagy. Otthon: a mi jó öreg intézetünk falai között. De én azt kérdezem: vájjon boldogság-e a félelem és a drukk hiánya? És ugyanakkor ezt is kérdezem: vájjon boldogan fogsz-e Te hét-nyolc év múlva a szülői otthontól megválni? És vannak olyan emberek, többen is, — köztük én is — akik erre azt felelik, hogy: nem. Mert tévedés azt hinni — kedves Diáktestvér —, hogy a diák-éveket csak hatvan-nyolcvan éves aggastyánok kesergik vissza! Nem. Figyelj jól arra, amit most mondok: már ma sajnálod, és holnap, amikor kilépsz az életbe, de vigyázz, nem abba az életbe, amelyről szerelmes kamaszszíwel ábrándoztál, amelyről még beszélni is csak nagy É-vel tudtál, amely tele volt nagy ő-vel — hanem abba, amelyiket csak kis é-vel írnak, amelyik poros és szürke és izzadtság-szagú, ahol nemcsak boldogok éneke, hanem káromkodás is van ... — akkor ott, — már siratni fogod diákéveidet. Ne irigyelj hát minket, Kis Pajtás, és ne hidd azt, hogy érettségi után csak bankett és pihenés következik. Ez nagyon rövidre-látás. Talán igazad van. Ez következik, de — meddig? Egy-két hónapig s aztán?... aztán következik az élet. Ne szégyeld, — mint ahogy mi sem szégyeljük —, hogy szerettünk gyerekek lenni. Mert most semmik sem vagyunk. A gyerekruhából kinőttünk, férfiruhát, kalapot hordunk, dohányzunk is, — de ... férfivé? — férfivé csak az élet avat majd. Nem a káromkodás, sem a boldogok éneke, hanem az első súlyos, véres izzadtságcsepp, amelyet hullatni fogsz a kenyérért, hogy rajtad is beteljesüljön az örök emberi sors: „Homlokod verejtékével keresed kenyeredet." És nézd, ezt tudja már a mi jó Osztályfőnök Urunk is. Féltő, aggódó szeretettel néz ránk, és félve, kutatva nézi erős, fiatal vállunkat, kemény gerincünket: vájjon rak-e majd az élet nagyon nehéz terhet arra a két büszke vállra, vájjon nem görnyed-e majd meg a sudár derék az élet nagy zivatarjai közepette? És ezért néz ránk olyan aggódva a mi szeretett Igazgató Urunk, a drága, jó Kandid Atya könnytől opálos szemmel: Vájjon szentbenedeki lelket tudnak-e magukkal vinni az én fiaim? Nézd, Testvérke, ezt senki sem mondta nekünk, és mégis, mi tudjuk, hogy Ők ezt gondolják. Nem mondják, mert talán — talán túl brutális volna így az életbe küldeni egy új rajt. De én tudtam ezt és elmondtam, és velem együtt tudta és tudja ezt minden érettségizett nyolcadikos. Talán ... éppen ezért fogunk kevesebbet csalódni az életben, mert tudjuk, hogy nem ad semmit könnyen, vagy éppen — ingyen. Talán éppen ezért fogunk megfeszített erővel, fokozottabb iramban dolgozni a reformokért, az országépítésért, hogy a mi fiainknak majd ne kelljen ilyen gondolatokkal elengedni az iskola félőn ölelő karját. És talán azért is, hogy mikor már a férfi korból is kinőttünk és az élet alkonya havat szórt fejünkre, nyugodtan mondhassuk a költővel: ... „ez jó mulatság, férfimunka volt." Tamás Antal maturáns.