Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1938

Kozma Arisztid. Nem is volt öregember, nem is volt kis gyermek, az élet tavaszát járta. Az öreg visszafelé néz, emlékekből él, a fiatal a jövőbe tekint, remél. Ő is remélt, kiszínezett magának szép jövőt. És a szép reményekből nem lett semmi. Ezért olyan szomorú emberi szemmel nézve a korai elmúlás. Még mikor bimbó, igéret és nincs tovább ... Arany János lelkét is ez a korai elmúlás kapta meg: Bús az ősznek hervadása. Hulló lombok, néma táj: De az ősznek van varázsa, Enyészetben méla báj. Csak, ha bimbó-fővel asznak A virágok: ó, ez fáj, Ha reménye új tavasznak Most születve sírba száll. Egyszer már aggódtunk érte, de a súlyos operáció után megint reménykedtünk. A gyógyulás csak látszólagos volt, a VII. osztály vége felé újra betegeskedni kezdett. Meggyengült szervezete nem bírta ki a kórt, érdeklődő szeme becsukódott és júl. 14-én már temettük. Mire osztálytársai az utolsó iskolaévre gyülekeztek, ő már a temetőben aludta csendes álmát. A vakációzásból összegyűlt osztálytársak megdöbbenve kísérték utolsó útjára Arisztidet, aki soraikból kidőlt. Kiesett a könyv a kezéből, árván maradt egy bencés sapka. Bélyeggyüjtést, kiállításrendezést másokra hagyott, a fotografálásra kiszemelt tájakat szebbekkel cserélte föl. Aki életünk határát kimérte, az övét ennyiben állapította meg. Miért ily kevés? Földi életünk csak előkészület és előkészületnek ennyi is elég, a több is kevés. Az Űr útjai kifürkészhetetlenek: ki tudja, mitől óvta meg. Arisztidet, mitől mentette meg hozzátartozóit. Innen-onnan egy éve lesz, hogy koporsóját körülálltuk. Gondolatunk elméláz, szemünk elfátyolosodik még most is a visszaemlékezéstől. Fiatal lelke visszaröppent örök Forrásához és mosolyogva azt üzeni: ne szomorkodjatok, tiétek az igéret, a küzdés, enyém a beteljesülés és dicsőség.