Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1936

HALOTTUNK. t NAGY GÉZA. Még javában sütött a napsugár, mikor felharsant az iskola csengőjének hívó szava és mi boldog, derűs szívvel siettünk újból viszontlátni egymást. Nem is sejtettük, hogy az iskolában egy nagyon fájó újságot fogunk hallani, mely árnyékot vet napsugaras szívünkre. Nem sejtettük, hogy nem fogunk minden találkozni, hogy egy drága, szeretett pajtásunknak csak a lelke lesz közöttünk. Az előző tanév végén boldogan búcsúztunk el egymástól a viszontlátás reményében, azután elszéledtünk. Te is elmentél, drága jó Gézukánk, élvezted a vakáció örömeit, nem is gondoltad, mint ahogy mi sem gondoltuk, hogy hosszú-hosszú útra fogsz kelni, s rövidesen az Úristen angyala leszel. Játszottál örömmel, vidáman, azután egyszerre rosszul lettél és egy félnap múlva már a mennyből néztél le ránk, nagyon szerető pajtásaidra. Édes kis Pajtásunk! Nem is tudjuk elhinni, hogy e földön nem látunk többé, nem hallhatjuk a hangodat, mellyel mikor dolgozataidat felolvastad, annyiszor gyönyörködtettél minket. Nem tudjuk elhinni, hogy a szíved dobogása megszűnt és az édes Jézus elvett tőlünk egy kedves, vidám, szeretett Pajtást. Csak egy évig voltál bencés diák, de azalatt a kevés idő alatt is nagyon megszerettünk. Talán azért is vett Magához a jó Isten, hogy onnét fentről jobban tudj vigyázni ránk. Neked nagyon nagy boldogság jutott osztályrészül: Krisztus Király mennyei testőre lettél. Mennyivel nagyobb vagy minálunk : már eljutottál a révbe, angyal lettél, látod azt az országot, melyet nekünk talán egy hosszú élet küzdelmeivel kell kiérdemelnünk. Gézukánk, Te szüleid, testvérkéd, az osztály, az iskola őrangyala vagy! A mi nagy fájdalmunkat pedig enyhíti az a tudat, hogy lelked velünk lesz az iskolában, az érettségin, az életben, mely után meglátjuk egymást újból a jó Isten színe előtt. Gézukánk! Könyörögj értünk, hogy az a boldog, örök viszontlátás megtörténjék! Tarnay Pál II. oszt. tan.