Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1935

26 a végső személyi tényező, mely az érzékeny emberi lélekre kaotikusan rázúduló világnak célt és törvényeket szabott. Minden nevelési elmélet érzi, hogy egy felsőbb hatalmat kell elismernie, hogy a nevelés egyetemes problémáját megmagyarázhassa. Akár az emberi szellem önteremtő aktusával, akár a társadalomnak szellemi organizmusként elgondolásával, vagy az értékek rendszerének abszolút érvényességével operáljanak, az isteniben keresik a nevelés végső alapját De az az isteni náluk immanens jellegű, a jelenségek világától nem különböző, egyéni lélekhez, a társadalomhoz, a kultúrához kötött. A monisztikus, panteisztikus felfogásban pedig nincsen helye a szabadságnak, nem lehetséges jó vagy rossz nevelés, csak nevelés egyáltalán, mely époly szükségszerűséggel folyik le, mint a termetett világ természetfolyamata. Az objektív nevelési tényező tehát rendező elvet kíván, ami, ha nem akarunk a panteizmus circulus vitiosusába keveredni, csak az abszolút szellemi lény, csak Isten lehet. Az ember, az anyagbakötött szellemi szubstancia duplán osztozik a mindenség folyamatában, anyagi mivoltának megkötöttsége és szellemiségének szabadsága által. Ez a kettősség teszi őt nevelhetövé és utalja is rá a nevelésre. Benne magában van meg az anyagi és szellemi valóság, az alacsonyabb és magasabbrendü. Isten elgondolása a magasabbratörés, az emberi uralma a természet felett s ez elsősorban az önnevelésben valósul meg, amely a keresztény felfogásban nem választható el a nevelői működéstől. Másodsorban megnyilvánul Isten elgondolásának megvalósítása mások nevelésében, amennyiben a pedagógiai tevékenységet Isten nevelő akaratának rendeljük alá. így törkeszik a nevelés a teremtett világ amorf nevelő hatását a célok és értékek szerint strukturált szellemiség szférájába emelni és ezáltal lesz erkölcsi cselekedet és erkölcsi kötelesség. A nevelő és tanítvány kapcsolata pedig az Isten lényegét kifejező, az emberi lélek legszublimáltabb ténye, az Isten felé irányuló s az emberekre visszasugárzó szeretet. A nevelői szeretet háromféle irányban nyilvánul meg; először arra törekszik, hogy ami csak hajlandóság formájában van meg a gyermeki lélekben kifejlődésre, megvalósulasra segítse. Ezt a funkciót gondozásnak szokás nevezni tökéletlen magyar terminussal és célja az érettség. Továbbá a tanítvány szellemi kincseit is gazdagítani akarja, közöl, tanít, ajándékoz és célja a műveltség. Végül a nevelés a szellemi gyarapodást és a fejlődést irányítani is akarja a helyes erkölcsi normák szerint és ez a harmadik funkció a vezetés, melynek célja az erkölcsi jellem kialakítása. A nevelési funkciók, abstrakciók, elvontságok, a valóságban csak pedagógiai aktusok vannak, melyet három szempontból értékelhetünk. Ugyanígy az érettség, a műveltség és a jellem is csak elméletileg külön részei a nevelés végcéljának, az általános tökéletességnek, melyből Istennek spontán szeretete és tisztelete fakad. Az 1883as törvény nem beszél külön a nevelésről, az 1924-es és az 1934-es első helyen említi és hangsúlyozza, hogy a nevelés alapja a vallás és célja az erkölcsös egyéniség. A nevelés feladatáról az előző kor középiskolája sem feledkezett el, hiszen láttuk, hogy a nevelés magában foglalja a művelődést, nem lehetséges kulturjavak közlése, lelki képességek fejlődése, legalább is módosulása nélkül. A két újabb törvény szava intelem akar lenni az egyoldalú intellektualizmus ellen, teljesebb célt akar a közép-