Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1934

30 magatartásba helyezi és abban megtartja. Nincs a világon a lélek számára veszedelmesebb valami, mint a hazugság, mely ha belső állapottá lett, akkor az egész létet szétrombolja. Nem akarunk hazudni sem gondolatban, sem szóban, sem cselekedetben. Mi igazak akarunk lenni. És ez annyit jelent, hogy alázatosak akarunk lenni. Tisztán nevelői szempontból ez olyan cél, melyet gyermekeinknél mindenáron el kell érnünk, hogy megtanítsuk: sohasem hazudni. A hazugság rabszolga-bün. Az igazság megszabadít a gőgtől. Az alázatosság, a büszkeség kiengesztelhetetlen ellensége, tökéletesebbé teszi a lelket oly mértékben, amily mértékben tudatossá válik benne saját semmisége. „Én semmi vagyok! Nekem semmim sincs! Mindennap meghalok'", — ezt az elvet zengi az alázatos Istennek és ez az ő dicsősége. A Szentírás is erre hív, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik; — és ki magát megalázza, felmagasztaltatik. (Lk. 14., 2.) Az alázatosság az a latjorja, melyen leereszkedhetünk semmiségünk mélységeibe és felemelkedhetünk az Isten-megismerés magaslataira. Ez a Jákób-létra Szent Benedek Atyánk szerint az Isten-félelemnek, a bölcseség kezdetének alapján áll, (ez a Regulában az alázatosság előfoka) és felső foka pedig Isten szívén nyugoszik. A félelem adománya átjárja az embert annak tudatával, hogy sár, por, semmi. Ezen adomány által tanulja meg, hogy teremtmény. így jut el az imádságig. Az alázatosság a szenteknek Isten-imádása lélekben és valóságban. (Já. 4., 24.) Az a lélek, aki a maga igazi létét felfogja, nevezetesen azt, hogy teremtmény, az imádságos lélek lesz és gyorsan és buzgón beleilleszkedik Isten akaratába. És az az ember, aki igaz akar lenni, tudja, hogy alávetés, engedelmesség, magunknak átadása Istennek az erény lénye. Gyűlöli az önakaratot és menekül a hús ösztönei elől és csak azon van, hogy a szív tiszteletreméltó kívánságait teljesítse. (Az alázatosság 2. foka.) Elmenekül tehát Jézus Krisztus engedelmességébe (Az alázatosság 3. foka), aki az engedelmesség útján magát megalázta és így kiérdemelte, hogy felmagasztaltassék. Az engedelmességben akar áldozatot hozni (Az alázatosság 4. foka) és Jézusért elszível minden keménységet, igazságtalanságot, ellenkezést, harcot és megaláztatást. Hogy tökéletesebb legyen, átadja magát a megvallás megaláztatásának (Az 5. fok) és ebben még belső, rejtett életét is feltárja (A 6. fok). Megelégedett a legcsekélyebbel és legegyszerűbbel is, amit Isten-félelmével nyújthat neki és nagy hálával fogadja ezt is. Az Isten-félelmével eltöltött ember, aki az alázatosságot tűzte ki céljául, magáról többé semmit sem tud (Az alázatosság 7 foka.), megismeri és elismeri és szereti, hogy semmi és így zengi a benne működő Isten dicséretét és így magasztalja az Urat. Minden igény kihal benne és óvakodik az önakarat balgaságaitól. Hogy a külön sajátságai eltűnjenek, úgy cselekszik, mint mások, és csak a szentek példája, meg a közös szabály irányítja. (Az alázatosságnak ez a 8. foka.) És mivel az a kívánsága, hogy magát egyre jobban és jobban kioltsa, hallgatag lesz (A 9. fok) és megtanulja a komolyság, — de nem a komorság! — nagy és ritka tudományát. (A 10. fok.) Ha mégis beszélnie kell, ezt teljes mértéktartással teszi. (Ali. fok.) így lesz végül úr önmaga felett s ezzel egész lénye magára öltötte a belső alázatosság formáját. Delatte mondja Regula-magyarázatában : „Meg lehetTtgyelni, hogy a szentek szeme, ha néznek is valamit, mintha