Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1933

5 botrány, a pogányokéban pedig bolondság, de én letüzöm mégis a keresz­tet ennek a büszke városnak talaján. Letüzöm és kihirdetem, hogy „nincs másban semmiben üdvösség, hanem csak az Ur Jézus Krisztusban. Mert nem adatott más név az embereknek sem az égen, sem a földön, amelyben üdvözülnünk lehetne, mint az Ur Jézus Krisztus neve. És Istentől nyert hatalmamnál fogva követelni fogom, hogy a Caesarok, a senatus, a consu­lok, lovagok, polgárok, nép, rabszolgák, férfiak és nők, gyermekek és ag­gok, mind leboruljanak e kereszt előtt és imádják az én Uramat, Jézus Krisztust. Én ledöntöm a pogány istenek szobrait és kijelentem, hogy ez mind bálvány és az ördög találmánya. A pontifex maximus megszűnik. Én vagyok a pontifex maximus és azok, akik törvényes utódaim lesznek ebben a városban a világ végéig. Megdöntőm a római jogot, amely különbséget tesz ember és ember között. Uj parancsolatot hirdetek, hogy szeressétek egymást." „Erről ismerik meg az emberek, hogy az Ur Jézus tanítványai vagytok. Aki a legnagyobb közületek, az legyen, mint a legkisebb. Ne fél­jetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Mit hasz­nál az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja. Imádkozzatok ellenségeitekért és jót tegyetek azokkal, akik titeket gyű­lölnek." Akkor, tudjátok, hogyan hangzott ez a beszéd? Mint félrebeszélés, mint egy túlhevített keleti fantázia vakmerő álma, szinte merném mondani, mint őrület. És mégis, miért vagyunk most itt? Miért beszélek itt? Miért ez az ünnep? Most ünnepeljük 260. utódját ennek a galileai halásznak. Szt. Péternek, aki bottal a kezében, szandállal, tunikában ment az ostiai úton elfoglalni Rómát, megdönteni a pogányság hatalmát és fölállítani Krisztus országát. Meglett minden. Szórói-szóra beteljesedett minden, amit Péter terve­zett. Róma 300 éves ellenkezés után végre meghódolt Caesarostól, népestől s a város, amely a pogányság főfészke, erőssége volt, a népek tanítója lett. Ahol a büszke Caesarok és a pontifex maximusok laktak, ott ma romok, törmelékek vannak, ahol az új pontifex lakik, ott a világ legelső temploma tündöklik, szédítő magasságra emelve a megdicsőült keresztet. Róma szerette magáról mondani: caput mundi. Leigázott, letiport népe­ket. Fegyvere a légiók véres kardja volt, győzelmi eredményei porba omlott trónok, láncra vert, síró rabszolgák. A keresztény Róma az igazi caput mundi. Ez nem tiporta le a népeket, hanem megáldotta. Légiói a hitterjesz­tők, fegyverei a kereszt, az evangélium világossága, a béke olajága; győ­zelmi pálmája a népek erkölcsi újjászületése, boldogsága. Szent Péter sziklája körül 19 század alatt minden megváltozott: orszá­gok, népek, trónok, erkölcsök, eszmék, szokások, bölcselet, tudomány, mű­vészet, ízlés — csak ő maradt meg egynek és ugyanannak, mint volt tegnap és kezdetben és lesz holnap és mindvégig, amint egy és ugyanaz isteni ala­pítója és fenntartója. A legegyetemesebb lelki hatalom székel ott Szt. Péter sírjánál és ki­terjed mindenre. Minden város az Ő városa, minden nép az Ő népe, sehol­sem idegen, mindenütt otthon van. E hatalom új országot teremtett népek­ből, emberi fajokból, világrészekből: az Isten országát. E hatalom mostani képviselőjét, XI. Pius pápát állítja elénk a művész-

Next

/
Oldalképek
Tartalom