Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

34 ritmusa kelti fel a figyelmet. A mi kis diákjaink maguktól kezdik a katonás lépéseket... A csendben feltűnik az egyforma katonás járás, ablakok tárulnak fel, József főherceg erkélyéről figyel és mosolyog a kis gárdára s a nagy hadvezér a jövő katonáit látja bennük. Ők, a fiúk kezdették s mi folytattuk. Urnapi körmeneteken, a kat. nagygyűlések eucharisztikus körmenetein ez volt a mi imádságunk. Felfigyeltek rá mások is és iskolát kezdettünk teremteni... Mily mélységes meghatódás kísérte néma, katonás kivonulásunkat a nagy Ottokár püspök temetésén. A járó-kelők, sietők megálltak s meghatódva kísérték a némaságában gyászoló diákhadat... Jönnek a nyilvános szereplések. A mikrofon elé hívják énekeseinket. Megjelennek versenyeken s nem hoznak szégyent ránk; a gyorsírók, a tornászok, az aerókörösök, majd a Zászlónk hasábjain találkozunk egyre több névvel, akiket a mi gyermekeinknek mondhatunk. Közben gyönyörűséggel tölt el bennünket az a munka is, melyet a könyvekkel való hadakozás terén fejtettek ki. Voltak elhullások, letörések, de a legtöbbje fényesen állta a harcot. Az évvégi Értesítőnek átlapozgatása, a sok vastag betűs név tiszta öröm volt nemcsak a boldog szülőknek, hanem a nevelő-oktatóknak is. Amint az évek multával duzzadt a tanulók száma, egy-egy új alakulat tette mozgalmassá az iskolának belső életét. A Mária-kongregáció volt első egyesülésünk a Szűzanyának zászlaja alatt. A kongreganista lovaggáavatások mindig bensőséges, meleg ünnepnapokként vannak feljegyezve emlékezetünkben. A cserkészet sok diákot vonzott maga köré s becsületet szerzett eddig is a 314. sz. csapat. Az önképzőkör már a nagy diákok soraiban alakult. No, persze, hogy a mai szokások szerint lapot is alapítottak. Az aeró-kör a technikusokat gyűjtötte tagjai közé s repültek jól-rosszul a gépeiken... 15—20 stb. métert... De repültek. Ez volt nagy vonásokban az elmúlt tíz esztendőnek kifelé való története. Az iskolának szánt épület tatarozó munkával olyanná alakult, hogy bevonulhattunk. Minden tantermet megáldottunk s már „saját" otthonunkban folytattuk az idegenben megkezdett munkát, azt a zajtalan munkát, amelynek csak egyes mozzanatai jutottak a nyilvánosság elé. Ez a zajtalan, csendes, sok türelmet igénylő munka pedig a léleknek formálása volt azzal az alaptudattal és gondolattal, hogy a reánk bízott lelkekért ember és Isten előtt felelősek vagyunk s azzal a céllal, hogy minden vonatkozásban összhangzatos lelkületet alakítsunk kis diákjainkban. Igyekeztünk megérteni ezer kis problémájával azt a kis emberbimbót s a tudományokban való előhaladásukkal, a szépre, jóra, nemesre való neveléssel, az istenfélelemre való vezetéssel lelkük mélyére leereszteni azokat a szálakat, amelyekbe életük fája minden viharral szemben bele tud eredményesen kapaszkodni. Ezt a munkát megítélni, felette értékítéletet mondani, nem a mi feladatunk, de a szerénytelenség vádja nélkül meg sem tehetjük. A nagy Vaszary Kolos szavait idézzük: „hogy minő sikerrel dolgoztunk, arról ítéljen a Haza!" A mi értékmérőnk a szülői társadalomnak velünk szemben tanúsított magatartása s az ebből folyó ezer kis figyelem szebbnél-szebb formákban való megnyilvánulása s annak a lelkesedésnek látása, tapasztalása, mellyel mindig körülvettek bennünket. Nem hisszük, hogy nem jó értékmérőnk vplna. A krónikás itt a nagy nyilvánosság előtt is elmondja azt, ami az iskola történetében sok helyen van feljegyezve, azt, hogy mily sok hála és köszönet él szívünkben azok iránt, akik mellettünk állottak a nehéz napokban, akik