Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

16 Gyurka: Hát Benedek apát úgy dolgozott, Mint egy kőműves? Imre: A bencés atyák Mérnökök voltak; kádárok, kovácsok, És asztalosok: — építettek is; Követ faragtak a bányák ölén. Búzát őröltek vízi malmokon. S közben tanultak filozófiát. — Költészetükben Isten ajka zengett. Ha énekeltek, megszólalt az erdő; Ha tanítottak, minden szív kinyílott. Gyurka: Értem. Akik most a nyomukba járnak, Őket követik. Imre: Most tíz éve, hogy Benedek atyánk szemét ránk vetette S így szólt: „E város kietlen vadon; A fáradt lelkek sivár sivatagja. Számum szárítja köves talaját. S mocsár lappang a kőházak között. Fojtó ködök fekszik meg a szivet S a bűn párája nyomja az agyat. Elindulok a napsugár nevében; Elindulok a tiszta vér nevében; Elindulok az Isten szent nevében..." És hangos lett a lelkek ős-vadonja. Benedek apát fiai kezében Víg fejsze villant, — sa sötét bozót Utat nyitott az édes napsugárnak. Tíz évi munka eredményei Dicsérik Istent, — Benedek apátot. A rejtett bűnök mocsara helyén A szellem kertje terem most virágot. A kalmár lelkek sárkunyhói közt Boldog torony-lelkek magaslanak. Az alvó izmok fölébredtek és Munkára feszül bennük az erő. Dalok hulláma emeli a lelket; Remény harsog a csengő ajkakon. Már nem siratjuk önön-lanyhaságunk', Mert megtanultuk, mint kell a romok Bús törmelékén erős akarattal Új, szebb világot építeni. Gyurka: Imre! Lehetnék én is Benedek apát Munkás diákja? Imre: Tőled függ, öcsém!