Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1931

19 denkorra. „A papának jó szótfogadni, mert az ő parancsaiból mindig valami jó jön ki" — ezt kell éreznie a fiúnak az édesapja parancsaival szemben. Helytállás a kötelességgel szemben. Van egy kis Kolibri fényképezőgépem. 4X6 cm-es képeket csinál: parányi vonalakkal és foltocskákkal. Ha azonban a nagyító gépbe teszem a filmet, hatalmas arányúvá megnőnek ugyanazok a vonalak: mind ott van és mind úgy van, mint a kicsin, csakhogy hatalmas arányban megnőve. Nos, a férfi a megnagyított képe a gyermeknek: jelleme alkotó vonásai ugyanazok, mint amelyek a gyermekjellemet alkották. Nézem a régi osztálytársaimat . . . Ma az életben ugyanolyanoknak látom őket, mint ahogyan a diákarcukat ismertem: látom a bohémet, a félszeget, a mosolygós bölcset, a melegszívűt, az abszolút megbízhatót, stb., stb. Az élet sok mindenre megtanítja ugyan az embert, de jellemének alapvonásait a diákkorból hozza magával. Kis diákkor képe kicsi vonásokból. Kicsi ember, kis kötelességek, kis bánatok, vesződések . . . Aztán megnagyítódik minden az évek nagyító gépén és jön a férfi a nagy kötelességekkel, nagy gondokkal, nagy örömökkel. S ahogyan szemben állt velük, míg rövidnadrágos kis ember volt, úgy állja meg helyét a nagy Élet arca előtt is. Akinek lelkébe beleidegzödött a kötelességteljesítés abszolút imperativ mivolta, az helytáll az élet minden feladatával szemben. S aki diáknak megbízható volt, az lesz férfinek is. Csak az a szükséges, hogy mi, pedagógusok, nagyon vigyázzunk egy szóra és higyjünk annak hatalmában. „Beleidegzödjék", vagy amint a katonák mondják: belesulykolódjék az erény a fiú lelkébe. Hagyjunk fel azzal a naiv hiedelemmel, hogy, ha valamit egyszer megmondottunk nekik, attól kezdve mindig meg fogják tartani. „Légy, fiacskám, mindig kötelességtudó!" — ettől még nem lesz azzá a gyermek. Felfigyel rá, akarja is, másfél óra múlva már csak szeretné, két óra múlva szerette volna és másnapra elpárolgott a fejéből az egész bölcs intelem. Nem azért, mert rossz és nem akarja megtartani, hanem azért, mert a jót nem értelemmel fogjuk meg, hanem akarattal. Százszor és ezerszer újra visszatérni rá, más és más oldalról meg-megforgatni és szuggerálni, sulykolni, sulykolni, míg annyira beleidegződik, hogy a gyermeknek először szokásává, aztán értékévé, végül jellemvonásává lesz. Rengeteg türelem, állandó éberség és végtelenül nagy szeretet kell ehhez a beidegző munkához. Amikor a diák szíve megnyílik ... Ha a diákszerelem szóba kerül, két csoportra oszolnak a felnőttek. Az egyik résznek megcsillan a szemében valamilyen kegyeletes meghatottság: régi emlékek, aztán költeménysorok, regényrészletek, egy-egy régen olvasott novella gondolatai rémlenek fel előtte és elnéző mosolygással néz az ifjúkor bohóságai felé. Valahogy úgy, ahogyan az „Iglói diákok" meséjét nézzük a színpadon. — A másik rész ráncbaszedi a homlokát, elítélő arcot vág és szeretkezésre, szexuális gyönyörökre, bűnre, egy lezüllött kor zilált erkölcsiségére gondol. Én egyikkel sem tartok. Én szétnézek és keresem az édesapákat, édesanyákat, nevelőket, akik megértik, hogy, ami bohó játék akkor, ha saját múltjába néz vissza az ember, vagy Istent sértő nehéz bűn, ha lezüllött emberek életében keresem, ugyanaz a kamaszkorba forduló diákiélek számára nagy életprobléma: bohó, vagy ideálisan szép, vagy csúnya, vagy bűn aszerint, amint a gyermek lelkében kidolgozódik. És hogy nem lehet kedélyes mosolygással útjukra engedni: „Hadd forrják ki magukat! Mi is ilyenek