Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1930

8 hosszú során keresztül csak ilyenkor élvezheti gyermekét, de csak ilyenkor van lehetősége arra is, hogy gyermekét tanulmányozhassa s megállapít­hassa, hogy mit fejlődött, hogyan alakult gyermeke. De a falusi tanulók javarészének szülei nincsenek éppen a szorgos nyári munkaidő alatt abban a helyzetben, hogy gyermekükkel foglalkozhassanak. Az évi kenyér előte­remtése leköti minden idejüket reggeltől estig, még pedig kora reggeltől késő estig. S mikor a nap hevétől, a munka dandárától szinte a kimerülé­sig elfáradva hazatérnek, nem kívánható tőlük, hogy még akkor gyerme­kükkel foglalkozzanak. De talán nem is értenek hozzá. Minden gondjuk ab­ban összpontosul, hogy bőségesen ellássák gyermeküket s pótolják azt, amit a város lefaragott róluk. Micsoda gyönyörű hivatás vár, milyen felemelően szép munkakör kínálkozik e téren a plébánosoknak, tanítóknak. Hiszen falu­helyen legtöbb esetben ők képviselik az értelmiséget, de legalább is az emel­kedettebb felfogású, tanult és művelt elemet. Hozzá még a legtöbb falusi diák kezük alól került ki. Nem természetesnek kell-e mondanunk, hogy bár ki­nőtt a diák az elemi iskola padjai közül s mások irányítják, tanítják, de azok a szálak, amelyek az ilyen diákot első nevelőihez kötik, nem szakad­hatnak el a felsőbb tanulmányok során sem. S ha ez nem így van, s ha ma­gukra maradnak a falunak vakációzó diákfiai, ki a megmondhatója annak, hogy mennyi bimbóhullás, mennyi időnekelőtte való elhervadás, mennyi súlyos következményeket magában záró megbotlás lesz a falusi diák magá­rahagyatottságának eredménye! Te jó öreg Plébánosom! Itt emelek emléket a te jó szívednek. Te meg­értetted a diák-szíveket, te megtetted kötelességedet. Áldassék jóságod érte! Minden nap oda hívtál bennünket szentmisére. S hogy épültünk a te imád­kozni tudásodon! S a szentmise után hívtál nap-nap magadhoz. Ott abban az árnyékos sarokban beszélgettünk, vitatkoztunk, meséltünk, matematikai példákat oldottunk meg, segítettünk neked írásbeli munkáid végzésében, apróbb szolgálatokat tettünk neked. S csak most látom, hogy a henyélés­től, az ördög párnájától akartál elvonni bennünket. Itt voltunk veled leg­alább két órát naponkint. S mikor búcsút vettünk tőled, mindig megkérdez­ted tőlünk, hogy hol lesz a találkozás délután. S te jöttél velünk fürdeni, sétálni, gyönyörködtél játékunkban. A te könyvtárad bőven ontotta szá­munkra az olvasnivalókat s azokat mindig megvitattuk. S telt, röpült a vakáció boldogan. Minden héten ünnepnapunk volt az a csütörtök, amikor asztalodnál láttál bennünket, a kis kócosfejű diákokat „vendégül". Mint felnőttekkel bántál velünk s mi erre oly büszkék voltunk s igyekeztünk úgy viselkedni, mint felnőttekhez illik s mint azt felnőtteknél láttuk. Óh, áldas­sék évtizedek távlatából is nemes jóságod! De talán te is boldogan gon­dolsz napsugaras öregséged napjaidban arra, hogy kiket eresztettél az élet útjaira védőszárnyaid alól. * Egy nemrégen megjelent miniszteri rendelet a vakáció időtartamát tizenegy hétre hosszabbította meg. De a vakációt meghosszabbító rendelke­zés s a rendelkezést kísérő miniszteri nyilatkozatok nyilvánvalóvá teszik, hogy a rendeletet kiadó miniszter nem arra gondolt, hogy a vakáció a teljes tétlenség ideje legyen; sőt inkább azt akarja, hogy a vakáció ne legyen szakadék az iskola és a tanuló (szülői ház) között, hanem híd, amelynek pilléreit a szellemi és egyben a testkultúra tegyék. A tanulónak nem lehet

Next

/
Oldalképek
Tartalom