Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1929

14 sugárzó nemes lelki értékek önmaguk szépségében is nevelnek. Az élőpélda hatalma felülmúl minden más nevelői eszközt. „Hogyan kívánhatjuk meg tanítványainktól — szokta volt mondani — azt, amit magunk sem teszünk meg?" E felfogásából érthető meg, hogy szervezete gyengesége, sőt törékenysége ellenére is miért tudott oly sokat és szépet alkotni. 1923-ban a pannonhalmi Szent Benedek-rend a Józsefváros meghívására megnyitja a fővárosban gimnáziumát. A fővárost majdnem ezer évvel ezelőtt egy bencés vértanú vére áztatta s jegyezte el vérével minden időkre a krisztusi világnézetnek. Az ezeréves mult után a forradalmak elmúltával vértanú rendtársait kívánják gyermekeik nevelőiül azok, akik Szent Imre eszményképében látják a magyar ifjúságot. Az intézet első igazgatójául a Rend főapátja Kádár Tituszt küldötte. Bár érezte szervezetének gyengeségét, az engedelmességhez szokott szerzetes nem ismert akadályt, hogy küldetését teljesítse. 1923. év június havának végén két ív papirossal és egy tollszárral ment a Mária Terézia-tér 8. szám alatt levő Pedagógiai Szemináriumba, hogy az első osztályra jelentkezett tanulókat felvegye. Az iskola s a rendtársak lakásául kijelölt épületben még menekültek laktak, az épület szánalmas állapotban volt. Kérések, kilincselések, folyamodások, audienciák hosszú sora várt reá, amíg el tudta érni azt, hogy legalább a tanári testület találhasson otthont. Ezek a nappal teendői voltak. Az estnek elmélkedő csendjében pedig gondos szeretettel, nagy körültekintéssel, hozzáértéssel rakosgatja az intézet alapköveit s jelöli meg azt az irányt, amelyben a nevelő-oktató munkának folynia kell. Erős kézzel tartja kezében az iskola kormányrúdját s mindenre ráveri nemes egyéniségének bélyegét. A hajtás fejlődik, erősödik, már örömöket okoz, de megjelenik az iskolai év második felében az emésztő láz, amely sokszor fest arcára rózsákat. E rózsákból lettek a halál rózsái. Az iskolai év második felében félre kell állania s pihenni megy. Az iskolai év bezárására azonban megjelenik. A nyári pihenés megerősíti egy kissé s látszólag új erővel kezd a munkának. De október hóban már kéri felmentését. Könnyes szemekkel, de a hősök Isten akaratán való megnyugvásával búcsúzik az ifjúságtól, hogy még egyszer láthassa csak, akkor, amikor délhoni üdülése után a fővároson keresztül tér Pannonhalmára, ahova a Rend vezetősége helyezte. Dolgozni akart, ha nem is a tőle szeretett munkakörben, de legalább más, könnyebb téren akarta Rendjét szolgálni. „Mennyi tervemnek szétfosziását kellett tehetetlenül szemlélnem", írja egyik levelében. De hiába minden akarása. A kór erősebb volt nála. Lassan minden kihull kezéből s csak egészségének ápolására van egy kis ereje. Eleinte Pannonhalmán, később Zircnek fenyvesei közt keres gyógyulást. De erői egyre fogynak. Utolsó erőfeszítése volt, hogy elment Davosba. De ennek klímája sem tudott rajta segíteni. 1930 március 3-án meghalt. Idegenben temették el a magyar föld rajongóját, a magyar hegyek-völgyek, források, patakok, virágok csodálóját. Sírhalma körül csak három idegen nemzetbeli bencés volt, sírján pedig egy kis virágcsokor, egy csokor hóvirág, melyet Budapestről küldöttek sírhantjára szerető lelkek . . . „Nyugodtan kell mennünk a jó Istentől megjelölt úton. Teljesítse mindenki hivatásátJJ^Ie aggódjatok érettem, csak a jó Isten akarata teljesedjék rajtunk. Boldog vagyok szenvedéseim közepette is." (Utolsó leveléből.) Fidelis Christi sacerdos et paedagogus, requiescas in pace!