Szent Szív szerzetesnők VIII. kerületi katolikus leánygimnáziuma, Budapest, 1920

I. Iskolánk múltja - II. Iskolánk az 1920-21. tanévben

múltban, úgy fogja jelenteni a jövőben is a nemzet élnivágyását, tetterőre kapását, megújhodásába vetett reménységét és míg lesz magyar ifjúság,.. amely úgy tud lelkesülni a magyar márciusért, hogy betűket is szed a nyomdában és gépeket hajt a gyárakban a félrevezetett munkástömegek helyett, addig élni fog és élnie is kell e reménységnek is. Ifjúság köszönti itt is Méltóságodat, amely nem is tud más, mint magyar lenni, amely szeretettel csüng a honi hantokon és inkább őrlő szú lenne az idegen fában, láz, méreg, orozva pusztító féreg, semhogy itt hagyná a hazát; harang lesz, ha kell, hogy csengve-bongva lázítsa a sziveket: Vegyétek vissza, ami a mienk... De megvalljam-e ? Ez az ifjúság ma elfogódott, mert Méltóságodban nemcsak a legfőbb tanügyi hatóságot látja, hanem egyúttal azt a férfiút is, aki végigjárt a magyar könyvek rengeteg birodalmán és elmélyedve azok tartalmában, kereste, kutatta, figyelte szerető szívvel, hol lüktet bennük a nemzet lelke és összegyűjtve ez értékes kincseit, a «Magyar Irodalomtörténet» díszes foglalatában tárta elénk, hogy megszeretni tanuljuk belőle a magyar hazát. Méltóságod mögött ott látjuk a kegyesemlékű Czwittinger Dávidok, Bőd Péterek, Horányi Elekek és a többinek nemes alakját és amit ők csak sejdítve kezdeményeztek, tervezgettek, azt Méltóságod monumentálisán állítja elénk. Hogyne volnánk hát elfogódottak, mikor szemtől-szembe látjuk azt a férfiút, akinek eddig csak nevét láttuk könyvünk címlapján, de akinek élesen kutató elméjét és színmagyar szivét csodálva éreztük ki könyvének minden sorából. Méltóságod odaadta egész lelkét, tetterejét, alkotó képességét a magyar ifjúságnak, a nemzet reménységének és mi, mint ennek igazi része, lelkesedéssel kiátljuk: Megfogadjuk, nemes mester, minden szavát s példáját követve, mi is dolgos, hű leányai akarunk lenni hazánknak. Hálás szívvel mondok Méltóságodnak köszönetét, hogy nagymérvű elfoglaltsága közepette magas megjelenésével megtisztelni méltóztatott intézetünk e szerény ünnepélyét. Fogadja kegyesen ifjúságunk hódolatát. Biztat a remény, ha Méltóságod megismeri a Sophianum jóindulatú törekvését, szeretetébe fogja fogadni, mint ennek a nagyvárosnak egyik kedves oázisát, a keresztény Magyarországnak, mindnyájunk reménységének egyik biztos fellegvárát. Adja az ég, hogy úgy legyen! Isten éltesse Méltóságodat még soká a magyar tudomány és a magyar iskolaügy dicsőségére. Éljen !» — Ö Méltósága kegyesen fogadván az üdvözlő szavakat, mélységes gondolatokban válaszolva, kiemelte, hogy hét éve áll fenn már a Sophianum s ezen idő alatt a magyar leányközépiskolák legelső soraiba küzdötte fel magát; a magyar leányközépiskolák dísze és virága a Sophianum. Nagybecsű intézmény. A magyarság nagy hálával ismeri el a fenntartó rend érdemeit, amelyekkel az intézet az ország és nemzet javára már eddig is oly sikeresen munkálkodott és a jelenben működik. Ebben az intézetben a tanítás és a nevelés kereteiből kinő az az őszinte és mély nemzeti lelkesedés, amelynek pl. épen a lezajlott ünnep is ékes bizonysága. A leánykák kitartást, bizodalmát, hitet visznek magukkal az intézetből. És e leányok legyenek majd egykoron a hit fenntartói és a bizalom szítói a férfiúban, ha a férfi a harc hevében reménytvesztve, csüggedni kezd. Leánykák boldogok lehetnek, hogy e biztos légkörben nevelkedhetnek és igazán örömben peregnek le ifjúságuk évei. Ebben a magyartalan fővárosban szent ez a hely, ahol a hazát megszeretni és érette dolgozni, élni megtanulják.