Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1916

Brisits Frigyes, dr.: Hódolat IV. Károly királynak

11

mámorát. Két királyi tekintet nyílott rá a nemzetre s ez szinte felszívta, magába mélyítette azt, mint ahogyan felszívja a növényzet a világosság hajnali, üde áradását. S ez a két tekintet, mintha érezte volna a nemzet igéző intését, a szeretet elevenségére vált s végigjárta a magyarság történelmi lelkületének évezredes rengetegét.

A király szeme..., mely az új Marathonok csodálatában tüzesedett ki, me'y a honvéd-temperamentum heroikus izzásának fényénél találkozott a magyar pszikével, a hűségnek ott látott elvérző világosságán keresztül nézett bele a magyar bánat 1000 éves problémáiba, megértette azoknak tragédiákba csorbult dicsőségét és felejthetetlenül megszerette a hegyek történetének árnyékaival elborított s az alföld csendes, nyílt síkjára formált zord, de meleg magyart.

Es a királyné szeme ! . . . Milyen régóta várta már a nemzet ezt a hatalmas s mégis a szív mélyéből látó édesanyai pillantást! S ez először az elveszett, a győzelmekkel megvert boldogság vércseppjein: a könnyön pihent meg, amely árváknak, özvegyeknek nehéz kérdésekkel átfelhőzött szemeiben buggyant fel. Ez a könny Erzsébet királyné lelke fájdalmának még most is tükröző tengerszeme, melyet belesírt az ő nemzete sok mélységre szakadt szomorú szívébe. S a magyarság azóta is ezeken a könnyeken zokogja ki s fékezi — az ő példájára — hősies csendbe keményzúgású viharait. így találta meg a királyné a könnycsepp borús rengésében örökségét: a szenvedő Magyarországot, így értette meg a magyar királyné megújuló történeti hivatását: a nemzet fájdalma számára a könny a királyné szemeiben születik s csak azzal tud vigasztalással sírni, így talált el a szeretetnek a könny olajából égő lángvetése mellett a magyarság borús, de forró szívébe: haza.

Akkor tél volt s eme egymásratalálás nyomán életbe-lélekbe öltözött az egész nemzet. Kibontotta a gyűlölet sötét vérfüstjéből s a fájdalom dúlt könnypárázatából — mint újra megtalált csillagot — régi bizalmas, tiszta nézését s azt tűzte fel a trón fölé ragyogásnak; letörölte homlokáról a halál sápadt árnyékfelhőzetét s a diadalmas élet tűzszínü áthevülését sugározta a trón köré ihletnek, levegőnek; alázat szelídült tomboló izomzatára, áhitat csitult viharzó szavaira s így énekelt királyt-királynét áldó hymnust, így mondott áldó imádságot. A milieu pompázó stílusát pedig zászlóiból göngyölgette ki. Zászlókat bontott, amelyeknek súlyos, méltóságos meglebbenéséből a magyar századok megújulása hullámzott elő, amely szédítő históriai távlatot mélyített a királyi pár koronás alakja mögé. S mint életre kívánkozó lázas víziók elevenedtek ki ebből a háttérből az erő szikrázó érccsengéséve! a kard hősei, a bölcseség teremtő józanságával