Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1913

III. Beszámoló az 1913-14. iskolai évről

62

hazába való megtéréshez annál több boldogsággal jutalmazzon benneteket egykoron, minél inkább tudjátok, hogy az égi korona egyéni munkátoknak, erőfeszítésteknek is a gyümölcse.

Nagyon drága emlékeket hoztatok magatokkal az ég magaslataiból. Az a derű, vidámság, amely korotok jellemvonása s amely a ti, még meg nem zavart lelki békéteknek visszasugárzása, a mennyország hangulatára utal, ahol nincsen gyász, nincsen jajszó a Szentírás szerint; ahol az Ur minden könnyet letörölt a szemekről.

Az a közvetlenség, az a bizalom, amellyel egész belső világtokat kitárni szoktátok és tudjátok; az a titoknélküliség, amely ott csillog a szemeitekben, a mennyei bon-ton-ra, társalgási módra s mindenek fölött az égi tisztaságra vall. Igen, ez a ti örökségtek ; ez a ti drága kincsetek, amellyel a ti égi Atyátok földi vándorutatokra bocsátott benneteket.

Megértem, hogy az Üdvözítő miért szerette annyira a gyermekeket s miért intette a tanítványait: Hagyjátok a kicsinyeket hozzám jönni! Megértem, miért oly kedves minden gyermekarc, amíg rajta ül a tiszta, ártatlan lélek sugárzata. Ok még a mennyország életét folytatják s szemeik tükrében mintha benne lobogna az égi fény, amely ott környezte őket; üde érzelemvilágukban mintha visszacsengenének az égi palotának édes melódiái.

Csakhogy, kedves ifjak, idejekorán meg kell tudnotok, hogy ezt az égi kincset, amelytől derűtök, boldogságtok függ, nagyon is törékeny edényben hordozzátok. Lám, minél jobban fejlődtök, növekedtek, annál inkább eltávolodtok boldog hazátok aranykapuitól; annál nagyobb lesz a kísértés, hogy a durva testi vágyak s örömök zajában mindegyre kevéssé érzitek meg azokat a tiszta, finom hangokat, amelyek az égi zenéből csengnek a fületekbe; annál nagyobb lesz a veszély, hogy előkelő származástokat elfelejtitek.

Ugyanezt ajánlom hát nektek, amit az a régen porladozó görög bölcs tanácsolt : az egyik szemetek folyton az égre tekintsen. Tegyetek úgy, mint a zsidó nép, amikor a rabság keserű kenyerét ette Babylonban. Testük ugyan idegen földön jár, de lelkűk, szellemük, mint valami vándormadár, folyton az ő édes hazájuk virányai fölött röpköd.

Az égi hazátokra való sűrű gondolás meg fog benneteket óvni az életnek azon rozsdafoltjaitól, amelyeket a testi bűn tud ejteni a lélek fehér köntösén.

Nos, miért ne akarnátok inkább szépek lenni, mint rútak ? Miért ne akarnátok jobban, hogy szeretettel öleljenek át benneteket az emberek, mint hogy lesütött, téveteg szemeitekből lelketek sebeit kiolvasva idegenkedéssel forduljanak el tőletek ?

Lám, külső életkörülményeiteket, testetek nagyságát, arcotok voná-