X. kerületi tisztviselőtelepi magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1921
Gróf Széchenyi István 1791-1860
A legnagyobb magyar pályafutásával vázlatosan megismerkedik már az elemi-iskolás fiú, egyre részletesebben tanulja azt az esztendők során a gimnáziumi diák, aki rá vonatkozó ismereteit aztán Széchenyi írásaiból, elsősorban a Hitel-bői való szemelvények olvasásával tetőzi be. Nem kell tehát e helyen részleteznünk életrajzát: ott áll mindnyájunk lelki szemei előtt, mint a Napoleon elleni háborúk vitéz katonatisztje, mint a nemzete érdekében világjáró, mint Akadémiánk megalapítója, mint a reformkor vezére, politikusainknak és költőinknek tetteivel és írásaival, megihletője, majd mint a hazájáért aggódó s ez aggódásaivá ' magára maradó hazafi, ki végül e gyötrelmeiben elborult lélekkel kioltja életét. Inkább azt nézzük tehát, aminek az ö hagyatékából lelkűnkben elsősorban élnie kell ! Széchenyi vezető érzése a fajszeretet volt, a magyarság, megmentése és meg- artása. Ez érzésének azonban nála nincs ridegen önző értelme ; ő faját olyanul akarta megtartani, mint amelyre az egész emberiségnek szüksége, belőle haszna van. Már pedig hogyan válik egy nemzet szükségessé, hasznossá a világegyetem szempontjából? Csakis a Gondviselésadta erői kulturális kifejlesztésével. Ezért sürgeti és szolgálja Széchenyi mindenekfelett nemzetének művelődési és gazdasági fejlődését, mert hite szerint ez létezésünknek is legfőbb biztosítéka. A nemzete kulturátlanságán- érzett aggódás adja ajkára a bibliai jajszót-: „Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való!“ A világ megtart bennünket, ha szüksége van. ránk, s elintéz bennünket, ha haszontalanok vagyunk rá nézve. Más szókkal: legyünk minél magyarabbák, de egyúttal minél európaiabbak, így szól hozzánk a Széchenyi örök végrendelete, mely ott élt már Szent István honalapító bölcse- ségében, melyet azonban senki sem állított oly sürgető, meggyőző szövegezéssel nemzete elé, mint éppen Széchenyi. Ragaszkodjunk magyarságunkhoz ; — volt-e erre valaha is nagyobb szükség, mint ma, amikor betolakodott ellenség és belső őrület egyaránt meg akart fosztani tőle ? De legyünk egyúttal a művelt emberiségtől minél többet tanulók, minél európaiabbak. Széchenyi testamentumának ez a második része is aktuálisabb most, mint valaha. Az új világhelyzet folytán az európai kulturforrásból még iöbbet és többet kell merítenünk, mint eddig tettük. Eddig jórészt a német kultúrához járultunk a legtöbbet, most a távolabbi nyugati népekéhez is többet és mélyebben kell, mint az a múltban történt. Magyar lelkű kulturemberek legyünk, csak így tekinthetünk fel méltán Széchenyi szelleméhez, csak így járunk azon az utón, melyet nemzetének 0 tűzött ki, kiben minden magyar idők politikai bölcsesége öltött testet ! Gróf Széchenyi István. 1791 —i860.
