X. kerületi tisztviselőtelepi magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1912

II. Az év története

45

nagy és szép kötelességet vállalnak magukra. Valóban csak kötelességet és nem kiváltságot, nem jogot. Az osztály tisztességének munkás őrei, csüggedők bátorítói, hanyagok ösztökélői, tanácstalanok és ingadozók tanácsadói. Az osztály erkölcsének katonái ők, akik résen állanak, ha a közös becsületnek veszedelmét látják s igyekeznek a baráti érzés fegyverével leküzdeni, csirájában ártalmatlanná tenni. Nincs ítélő, bírói szavuk, nincs megtorló hatalmuk, nem az e rendeltetésük, hogy a feljelentő szerepét játsszák. Tulajdonképpen nem egyebek ők, mint a lelkiismeret igaz szava szokott lenni, az osztály lelkiismeretének tolmácsolói.

Ebben a szellemben érttettük meg a felsőbb osztályok tanulóival az osztálytanács célját, s az osztályfők intézkedése alapján szerveződtek az V—VIII. osztályokban az első osztály-tanácsok.

Az első év tapasztalata arról tanúskodik, hogy az intézménynek mélyebb gyökérveréséhez egy esztendő nem elég. Jó hatását maguk az ifjak is tapasztalták, hogy azonban teljes mértékben hatékony lehessen: ahhoz nagyobb érettség és komolyság kell. Van reményünk rá, hogy ez is befog következni. Az osztályfők egyénisége, érdeklődése, nevelő-hatásuknak intenzitása fogja az osztálytanácsot hasznos és kedves intézménnyé tenni, ez pedig megteremti az egyes osztályokban azt az igazi társas szellemet, amely belső, lelki szükség szerint eggyé olvasztja a növendékek szivét, az osztálytársakat a jó és nemes szándékok megvalósításában is igazi barátokká teszi.

Iskolánk erkölcsi levegőjének eddig is láttuk nevelő hatását, s az osztálytanácsot éppen erre az erkölcsi levegőre gondolva tettük próbaképpen intézménnyé, de nem külső kereteinek szigorú megvonásával, hanem belső tartalmának megértetésével. Közös felbuzdulások, közös tanulások, jóakaró támogatások egyes jelenségei már most is mutatkoztak; derék, megbízható tanítványaink juttatták érvényre jó hatásukat.

Intézetünk növendékeinek viselete általában az egész év folyamán nem adott okot komolyabb panaszra s olynemű aggodalomra, amely súlyosabb elbírálást tett volna szükségessé. Ha tapasztaltuk, hogy egyik, vagy másik tanuló sehogysem tud a mi világunkba beleilleszkedni, találtunk rá módot, hogy elimináljuk. Ámde minden felmerülő esetben arra törekedtünk, hogy a belátás alapján térítsük a megtévelyedetteket jobb, okosabb útra. Sikerült is. Volt rá eset, hogy más intézetek tanulóit minden aggodalom nélkül vettük át és iktattuk az év közben családunk tagjává, mert bíztunk abban, hogy