VII. kerületi István-úti magy. kir. állami Szent István főgimnázium, Budapest, 1921
IV. KÁROLY. 1916. XI. 21.—1922. IV. 1. Négyszáz év óta első a Habsburg-uralkodók sorában, ki magyar akart lenni, ki megértette a nemzet évszázados aspirációit és maga hirdette, hogy „megszűnt az 1867,-i kiegyezés és a Pragmatica Sanctionak a feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklásra vonatkozó része és helyreállt Magyar- ország teljes állami függetlensége, melyet gondosan megőrizni nekem is egyik főtörekvésem“, az első, kinek magyar király-volta miatt kellett elszenvednie minden megaláztatást, nyomort s végre a halált is. Szent István koronája nemcsak fényt, díszt adott neki, hanem keserűséget és sok-sok szenvedést is, de egyúttal erőt is, hogy méltósággal viseljen el minden csapást és a letűnt századok minden nagy alakjának diadalmas komolyságával hotdja a koronát. A szent olajnak kenetes illata áradozott körülötte, a szent korona misztikus fénye sugározta be, míg jött a mindennél nagyobb hatalom: a halál és letörölte homlokáról az olajat, levette fejéről a koronát. Egyetlen királyunk, kiben a négy kardvágás forma szerint is és szent esküvése szerint is szomorúan, végzetesen nagy értéket nyert, kiből csonkitottságunk minden idegszálába az éltető, eleven erő áradt, ki fején hordozta egy ezeresztendős egységnek és integritásnak kifejezőjét, minden magyar nagyságnak, dicsőségnek és szenvedésnek foglalatát, a szent koronát s kit kárörvendő ellenségeink ezért hajszoltak a halálba. Mint kivánságos remény élt nemzete lelkében s mint fenyegető valóság, élő tiltakozás állott ellenségeink előtt: ezért kellett elbuknia. Sorsa magyar sors, élete magyar remény, halála magyar szerencsétlenség volt. Mint ember a nemesek, a meg nem értettek kálváriáját szenvedte végig. Sorsa mint emberé, rettenetes zordsággal volt hozzákötve az uralkodóéhoz. Ennek átka hajszolta, verte, korbácsolta összesüritve az egy hosszú életnek is elegendő megpróbáltatásokat. Élete csak addig vidám, derűs, lelke nyugodt, boldog, míg a családja volt a birodalma. Mihelyt egy nagy birodalom lett a családja, a végzetes események ragadták, sodorták őt magukkal akarata, tervei és céljai ellenére. Mosollyal jött és csak szenvedést talált; szeretetet áhított és csak gyü- lölség kisérte utjain; békét, boldogságot hirdetett s a háború démonjai megfosztották őt magát boldogságától, népét hazájától s egy szegény, szerencsétlen családot mindenétől: az apától, az apa öleléseitől, az apa csókjaitól. Mert maga jó volt, mindenkinek csak jót akart s még gyűlölködő ellenségeit is jóknak tartotta: el kellett buknia. De bukásában is, szenvedései közepette is, megmaradt érzése, lelke, gondolkodása szerint királynak, amint elődeinek ezer éves trónusán fején királyi koronával is első sorban ember, szerető, megbocsátó, alázatos ember volt. Miklós Alajos. í*
