VII. kerületi István-úti magy. kir. állami Szent István főgimnázium, Budapest, 1911

I. A sportegyesületek "növendék-rednszere"

vágy. Ezért az ostoba ábrándképért áldozza fel sok száz és száz serdülő diák a céltudatos tanulást, szülőinek és tanárainak reményét, örömét . . .

A szó szoros értelmében rabja — sajnos, gyakran áldozata — lesz az ifjú az észszerűtlen mértékben űzött sportolásnak. Csak egykét példát állítok ide annak illusztrálására, hogy egy-egy ifjút mennyire rabjává tesz a sport. Egy alkalommal egyik sportegyesületünk dísztornáját néztem végig. A felvonuló csapatok egyikében azt a diákomat fedeztem fel, aki délelőtt az iskolában csak távollétével tündökölt. Persze a következő napon sem láttam az iskolában. A dísztornával egybekötött verseny előtt nyilván a szorgos készülődést helyezte az iskolában való megjelenésnél előbbre. Utána pedig, bizonyára az elmaradhatatlan tornászbankett utóhatását pihente ki. Egy másik volt tanulóm — a hazai footballisták legjobbja — közvetlenül az érettségi vizsgálatok előtt utazgatott, hol a wieni, hol a prágai mérkőzésekre. Mi sem természetesebb, hogy az utazgatáson kívül, a jelentősebb mérkőzésekkel egybekötött tréning foglalta le — a komoly tanulás rovására — minden idejét. Az illető igazán intelligens ifjú, már az osztályvizsgán elbukott. Egy egészen kis diákom esetét említem még meg. Az egyik sportpályán, egyik kollégámmal együtt néztük végig a foot- ballmérkőzést. Közvetlenül előttünk egy apró emberke vonta magára figyelmünket, aki hangos kifakadásokkal és méltatlankodást kifejező nagy gesztusokkal kísért minden olyan rúgást, amely nem a kapuba terelte a labdát. Egyik kis diákunkat ismertük fel a szenvedélyes sportbarátban. Beszédbe elegyedtünk vele. Arra a kérdésre, hogy nem sajnálja-e a belépti díjat (egy szegény levélhordó fia az illető), széles mosoly kíséretében árulta el a kis huncut, hogy ő már 12 órakor surrant be a pályára, amikor az ellenőr még nem is volt ott. Kisült, hogy még nem is ebédelt és szülei sem tudták, hogy ő étlen-szomjan sportszenvedélyét elégíti ki.

A diákságban általában hihetetlen nagyságú a sportlapok és a sportegyesületek által felkorbácsolt sportszenvedély foka, amelynek kielégítése igen gyakran a kötelességteljesítés teljes feláldozását követeli meg tőlük. De nemcsak iskolai munkáját hanyagolja el teljesen az olyan diák, akit a sportszenvedély foglyul ejtett. A velejáró kötelesség- mulasztáson kívül, még nagyobb veszedelmet is rejt magában a sportegyesületek «növendékrendszere».

Sajnos, a legtöbb esetben még az ifjak erkölcsi életére is a legkárosabban hat ki a nyakra-főre való versenyzéssel egybekötött sportolás. A «növendék-rendszer» veszedelmes volta — általános panasz szerint —