VI. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, 1912
A kor és stílusa
4 engedi a másik végletet: a kolostor falain túl folyó élet nagy ellentétét. Ez a világ telve volt az ösztönös vadság példáival, erőszakoskodással, féktelenséggel, s ezt a világot akarták a klastromok szent életű írói szóval, nemes példaadással, az ellentétek ható erejével megjavítani, amellett egymást a jóban erősíteni, hitüket, állhatatosságukat megszilárdítani. Irodalmunknak ebből a korból fennmaradt emlékei — legendák, példák, prédikációk, hymnusok — legnagyobbrészt latinról való fordítások; hiszen a magyar kereszténység— mondhatni — készre érkezett: nagyarányú vallásos irodalom virult már akkor a nyugati országokban, mikor nemzetünk tanulni kezdte a kereszténység igéit. Ez a nagy vallásos irodalom lett forrásává a mi középkori kódexeink íróinak. A kor szokásai nyersek voltak, a műveltség kezdetleges, a magyar irodalom első lépéseit próbálgatta. Nem csoda, ha e kezdő lépések bizonytalanok, ha a stílus e müvekben faragatlan, nehézkes, darabos. Az írók nem igen tudják elkerülni az eredeti mű latinosságait, de nem is akarják; ez mintegy ellenkeznék a középkor szellemével, betűhöz ragaszkodó dogmatizmusával. Az előadásnak azt a hajlékony változatosságát, mellyel a tárgyhoz, hangulathoz illeszkedik, nem találjuk náluk; egyforma, egyhangú az, mint íróik élete a csendes, rideg cellákban. Az ékítgetésnek, könnyed szépségre való törekvésnek alig van nyoma ezekben a munkákban, legfeljebb szabatosságra igyekszik a kolostori rendszabályok fegyelméhez szokott író. Száraz, rideg egyébként ez a stílus; hiszen a szépen- szólást, a költői díszt vallásos irathoz nem méltónak, világiasnak tartotta a minden földi ékességet hiábavalóságnak hirdető egyházi korszellem. Irodalmi életről persze szó sem lehet még e korban, sokkal kezdetlegesebb volt a szellemi közélet, s hiányzott egy nagyszabású egyéniség, ki iskolát, egységes irodalmi nyelvet teremtett volna ; mindebből magyarázható, hogy az írók mindnyájan saját vidékük dialektusát használják. Egységes irodalmi nyelvről nem lehet szó még a következő korszaknak, a reformáció századának irodalmában sem, mely pedig az előzőnél hasonlíthatatlanul változatosabb, elevenebb, többoldalú. Ez a kor, ha valahol, úgy leginkább minálunk a véres harcok, szakadatlan küzdelmek, példátlan erőfeszítések ideje volt. Ütközik a magyar fegyverrel, szóval, tollal egyaránt: a harcmezőn, a prédikáló széken, gyülekezetekben s a mind nagyobb számmal termő könyvekben. Mert az önvédelmi harcokhoz polgárháború és ehhez a lelkek háborúja, a vallási szakadás járult. Ehhez képest harcias,
