VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1917

I. Létmányi Nándor

T

rneg oda hatni, hogy intézetünk eredeti rendeltetését visszanyerje, ami sok utánjárása és fáradozása révén végre sikerült is.

Iskolánk tehát újra megtalálta régi tűzhelyét, de a visszatért igazgató — fájdalom — már nem soká élvezhette visszanyert otthonát. Xem sejtettük sem mi, midőn megújult munkakedvével és visszanyert intézete fölötti örömével járt-kelt közöttünk, sem szerető családja, s ő maga legkevésbbé, hogy már csak úgyszólván napjai vannak hátra a vezető s alkotó munka terén s csak néhány hónap választja el a végbúcsú zástól! S e szomorú mozzanathoz érve. kell megemlékeznünk még egy különös és valóban megható vonásáról elhunyt igazgatónk lelkületének; ez az a gondossága és igazi, tettekben megnyilatkozó mély részvétérzete, amikor tanártestülete körében a gyász napjai koronkint bekövetkeztek: ilyenkor. egy-egy tanára elhunyta alkalmából mutatta meg igazán, mennyire szívén hordozza a tanárnak és családjának sorsát. Első volt mindig a vigasztalásban, első a hátrahagyottak nehéz gondjának enyhítésében, s az anyagiak rendezésében, a támasz és segítség nyújtásában. Láttuk ebbeli nagy buzgóságát. önfeláldozó fáradozásait, — fájdalom, aránylag rövid idő alatt — elég sok esetben: eltemette tanártestületünk kiváló művésztagját Greguss Imrét, szívéhez közel álló barátját Tóth Mártont, másik jeles rajztanárunkat Szinte Gábort, s a fiatalok közül: Balogh Dezsőt, Er- dődi Gáspárt s végül elsiratta a csatatéren hősi halált halt Húszát Józsefet. Mind e gyászesetekben példás készséggel és erős lélekkel állott a lesújtott családok mellé mint erősítő, bátorító, vigasztaló és gyámolító; nem sejtve, hogy maga is mily közel áll a végső úthoz, az örök elváláshoz. S valóban még ma is alig tudjuk elgondolni, hogy oly hamar és hirtelen kellett neki is. az erősnek, össze- roskadnia a küzdőtéren, amelynek nehéz harcaiban oly szilárdan látszott megállania helyét. De fájdalom, a sors azt mérte rá. hogy munkásságának közepette, erejének teljében omoljon össze, s hagyjon itt mindent, amit szeretett: családját, intézetét, tanárait, növendékeit és barátait!

A halálos kór első csapását, mely lesújtott reá, hosszú, kínos küzködés, nem betegség, de úgyszólván haldoklás követte: s az 1917. évnek szelíd tavasza nem hozta, meg az enyhülést, sem a nyár forró, éltető heve zsibbadó szívének melegét vissza nem adhatta; a hervadó ősz tűnő napsugára már koporsóján tört meg. s a hanyatló természet sárguló lombjai, frissen hántolt sírját borították el.

S elbúcsúztunk Létmányi Nándortól, kikísértük hamvait végső