VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1913
I. Áldozzunk az emlékezetnek
Erdődi Gáspár.*) (1884-1914.) Halála nem ért váratlanul bennünket. Aggódó szívvel láttuk vergődő küzdelmét a halálos kórral már hetek óta, de nem akartuk elhinni, hogy ifjúsága virágában lévő barátunk szervezetén a betegség győzedelmeskedni fog. Az elmúlás gondolatával, bár ott lebegett felettünk, nem tudtunk megbékülni. Lehetetlennek tartottuk, hogy őt ily hirtelen elveszítsük, őt, akit hetekkel ezelőtt még a boldogság derűs fényében láttunk valahányszor küszöbön álló házasságáról szó esett, őt, aki vallásos kedélyéből fakadó őszinte hittel, nemes önbizalommal és duzzadó tervekkel nézett fáradságos élethivatása jövő alakulásai elé. S aggódásunk természetes is volt. Hozzá bennünket nem hivatásunk közösségéből folyó kartársi viszony, hanem becsületes és nemes lelkének közvetlensége fűzött. Előzékenység, szolgálatkészség tanártársaival, türelmes, megértő szeretet tanítványaival szemben, voltak legfőbb jellemvonásai. Betegsége már kifejlődőben volt s még sem akart otthon maradni, hogy helyettesítése alkalmatlanságot ne okozzon; halála előtt néhány órával pedig az a gondolat foglalkoztatta, hogy vájjon az évi tananyagot az ő osztályaiban befejeztük-e! Példás kötelességérzet és szeretet! A tanári hivatásnak ezen két alapfeltétele élénken élt immár elköltözött kedves társunkban. Benne mindig egyforma erővel lobogott hivatásának szeretete, mely lankadást, csüggedést nem ismerő munkára sarkalta. Jó tanár és jó tanártárs akart maradni mindenkor, — társainak és tanítványainak őszinte fájdalomtól könnyes szeme a bizonyság, hogy célját valóban elérte. 1884. januárius 6-án született a szatmármegyei Erdőd községben. Középiskolai tanulmányait a szatmárnémetii kir. kath. főgim*) Szeretett kartársunk gyászhírét épen Értesítőnk összeállításának befejezésekor vettük és így technikai akadályok miatt arcképét nem közölhetjük.
