Budapest, 2020. (43. évfolyam)
2. szám, február - Horváth Júlia Borbála: HAJNALODÓ - Kicsiben a nagybani
BUDA PEST 20 20 / 02 44 hajnalodó gat, nemhiába nyitott egzotikus csarnokot a piac közepén, amelyet naponta zsúfolásig tömnek a földhözragadt, ámde az exkluzivitást nem megvető magvetők. Nyáron látott virulással mosolyognak a kicsattanó retkek, az izmos spárgák, és az epreskertek királynője, Cristina is képviselteti magát nyolcvanládányi gyermekével. Hja, ezek még frissek! Nem úgy a boltokban, ahol a kereskedő napokig adagolja, fagyasztja, és ki tudja, a hátsó raktárban mit művel még a gusztusos primőrrel, azután meg fonnyadás miatt jól leértékeli a megmaradt készletet. Kedden, csütörtökön és pénteken, éjszaka az eladók türelemmel hallgatják a terveket (például megdöntöm az Auchan–Tesco-egyeduralmat Inárcson). Az eladó olykor a stand fölé szerelt tévére pillant, hogy megtudja, a mindenhez is értő főhős legyőzte-e már a cybersárkányt; a többi napon viszont nem ér rá szórakozni. Megelevenednek a hagyma-, tészta-, paprika- és a mosópor-, vécépapír-, felmosóvödör-élettermékeket árusító standok: kóstoltatás, mérés, számolás, telefonálás, rakodás, megint telefon, újraszámolás. S noha New Yorkban hajnali fél háromkor akár Bösendorfer versenyzongora is vásárolható nagy tételben, olyan vecsési savanyú káposzta, amilyet itt mérnek, aligha. „Tölteni, enni, gyógyszer helyett!” Szól a szlogen, és az őstermelők őstermelője, Franciska néni – aki ezúttal csak kísérőként piacozik e tájon, egyébként az eredeti helyszínen, a Bosnyákon halmozott sikert sikerre –, szinte történelmet ír forgalomból. Ez mind semmi! Majd a piacok éjszakáján! És befőzés idején, húsvét előtt, lakodalomkor, jó időjárás esetén, háború előtt/alatt/után – már ami az atomkorszaki ijesztgetéseket illeti. A nagybirtokosok és viszonteladók, a megélhetési zöldségesek és a kíváncsi lakosok rendszeresen találkoznak egymással a nagybanin, és az adásvétellel életben tartják egymást. De ahhoz előbb be kellene jutni! Éppen száz forint készpénz hiányzik a díjhoz (magánosoknak nyolcszáznyolcvan a belépő), mert a kapunál lehetetlen a híres kártyával fizetés. „Hogy akar vásárolni, ha nincs magánál pénz?” „Azt hittem, gyalogosoknak ingyenes a belépés” – rebegi a kideríthetetlen státusú vásárlójelölt. Lehet ihletet kereső műtermi bohém, álmatlan határ menti menekült, számos gyermekét egyedül nevelő apuka, álruhás adóellenőr, megtért hajléktalan. „Úgy hallottam, errefelé nagyobb a választék déligyümölcsből.” Óvatos duhajról van szó tehát, aki nem adja fel. Először csak körülnézni jött, és a megtakarítási lehetőségeken gondolkodik. Az előadás azonban hatástalan, s úgy tűnik továbbra is igaz, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni; száz forint megszerzése ezúttal akkora feladatnak tűnik, mint az első millió összekaparása. A kapus asszony elnézi a suhanc sihedert, engedje vagy ne, igazat mond vagy egyéb céljai vannak azzal, hogy bejutna, talán annyira éhes, hogy fölzabálná még a földről is a párizsivéget... Nem, nem, nem valószínű, hogy hajléktalan! Beszélnek a szemek, meg hát némi önerővel is rendelkezik; egyébiránt rend a lelke a nép kezelhetőségének, és ipari kamera vigyázza, hogy senkit se lehessen csak úgy korrumpálni. A kamionosok türelmetlenül beledudálnak az alkuba, nem száz forintot ér az ő drága idejük; már éppen megszületne a bartermegoldás: a kapus sorompót emel a bemenni vágyónak, aki a beengedésért cserébe kifelé menet átad neki két mandarint vagy negyed kiló krumplit. Mintha világosodni látszana a füstös reggel kelet felől, a suhanc megilletődve kivár, mert a legközelebbi külső bankautomata kilométerekkel arrébb pihen. Türelmetlenül topog a sor, üvöltenek a kürtök, végül ismert hang férkőzik a káoszba: „Adjon-neki-nyolcszáz-nyolcvan-forintot!” Jóestétkívánok Csilla ezúttal is megmutatja a helyes utat, miután mindenki oda megy, ahova akar.
