Budapest, 2020. (43. évfolyam)
10. szám, október - Majkó Zsuzsa: FÁNK - Megszüntetni, áthelyezni vagy megtartani?
ták. A közérdekre hivatkozó kisajátítás a legoptimistább becslések szerint is mintegy 800000 forintot igényelt, ehhez jött volna még a terület körbekerítésének, közművesítésének hatalmas költsége. A valódi építkezés csak ezután kezdődhetett volna. Mivel a főváros költségvetésében mindezekre nyilvánvalóan nem volt forrás, nem csoda, hogy az ügy évekig egy helyben toporgott, majd az évtized végére le is került a napirendről. Nadler utolsó két éve Ma már nehezen rekonstruálható, de a fennmaradt levelezésekből úgy tűnik, az intézmény ezekben a zűrzavaros években Kővágó József polgármestertől kapta a legtöbb segítséget. Ő védte meg Nadlert a sok pontban felületesnek és megalapozatlannak bizonyuló számszéki jelentés következményeitől, megszüntette az Állatkert nyakába sózott csibekeltető telepet és nyúltenyészetet, és rendszeresen beavatkozott, ha befolyásos támogatókkal rendelkező szervezetek előnytelen szerződéseket akartak Nadlerre erőltetni. Az igazgató azt is el tudta érni, hogy 1946 tavaszán a polgármester határozatban rendelte el az Állatkert „hazai fajállatokkal való benépesítését”, és ehhez anyagi forrást is biztosított. Gyönyörű tenyészállatokat szereztek be. Törekedtek minél több fajta bemutatására: alföldi és borzderes magyar marhák, számos kecskefajta, mangalica, cornwall és berkshire sertések, merinó, cigája és racka juhok, nemesített ludak és többféle tyúk került a kifutókba. Kővágó egyik utolsó hivatali ténykedésével, 1947. május 8-án határozatban tiltotta meg, hogy az intézmény területét eredeti rendeltetésétől eltérő célokra – ipari kiállításokra, mezőgazdasági vásárokra, politikai rendezvényekre – vegyék igénybe. Egy hónap múlva azonban a kisgazda politikus már nem volt polgármester, hivatali utóda, Bognár József pedig kevésbé viselte szívén az Állatkert sorsát. 1947 őszétől megszaporodtak az intézmény elleni támadások. Nadler szemére vetették a deficitet, a várakozásoktól elmaradó látogatószámot. Valószínűleg azzal sem szerzett jó pontokat a városvezetésnél, hogy sokat nyilatkozott a sajtónak. 1947 októberében az együgyűeknek kijáró szájbarágós modorban üzente meg a polgármesternek a Kossuth Népe hasábjain, mi a különbség egy múzeum és egy állatkert között: a kitömött állat nem kér enni – mondta. Mindhiába érvelt azonban egyre gyakrabban az intézmény pedagógiai fontossága, a városi gyerekek életében betöltött pótolhatatlan szerepe mellett, 1948 májusában arra kötelezték, hogy a magyar fajtákból nagy gonddal összeállított mintagyűjteményt (mintegy 150 egyedet) azonnali hatállyal adja el, a befolyt összegből pedig szerezzen be egzotikus állatokat. „Felhívom a Székesfővárosi Állat- és Növénykert vezetőjét, hogy Beer István állatorvos főtanácsossal, a Közvágóhidak és állatvásárok igazgatójával érintkezésbe lépve, az Állatkert állományában lévő, csatolt kimutatásban felsorolt állatok értékesítése iránt a fennálló rendelkezések szigorú szem előtt tartása mellett a szükséges intézkedéseket haladéktalanul tegye meg” – zárul a polgármesteri határozat. Nadler elkeseredett válaszlevélben érvelt az állatok megtartása mellett. Felhívta a polgármester figyelmét, hogy a takarmányhiány miatt pang a piac, senki nem vesz állatot. Ráadásul a kivételesen szép, tenyészállatokból összeállított gyűjteményt ilyen rövid határidővel kizárólag a vágóhídnak, húsértékben tudnák értékesíteni, ami azért is lehetetlen, mert számos egyed vemhes, azokat pedig tilos levágni. Arra is kitért az igazgató, hogy az így eladott állatok árából maximum egy pár oroszlánt, vagy négy struccot tudnának vásárolni, ami nem emelné az Állatkert látogatottságát. Vélhetően a fenti levélváltás lehetett az utolsó csepp Nadler Herbert poharában, négy hónap múlva nyugdíjba vonult. Üzentek neki, vagy maga jutott arra a következtetésre, hogy elfogyott körülötte a levegő, nem tudjuk. Nyugdíjazásáról csak a polgári Világ című napilap, illetve a kisgazdapárti Független Újság számolt be. Mindkét lap megidézte Nadler háború előtti kedvencét, Maxit, a csimpánzt, aki kis biciklijén minden reggel elkerekezett az igazgatói irodához. Az Állatkert egyik legsikeresebb vezetője 1951. június 7-én halt meg, épp egy hónappal azelőtt, hogy családja megkapta volna a kitelepítést elrendelő végzést. 25 A háborús romokon épült japánkert az 1970-es években A jégpályán a háború után krumplit termeltek Racka juhok az Állatkertben Maxi a bicikliző csimpánz Forrás: Mi újság az Állatkertben, 1914. 27. sz. Forrás: FÁNK
