Budapest, 2020. (43. évfolyam)

10. szám, október - Tarján Balázs: A peregrinus

21 kis kórképét: „a szerencsétlen segédszerkesztő ­ket, az irodalom ezen béketűrő vértanúit (...) tisztelem s nyilvánosan kérek tőlök bocsánatot addigi sértő balvéleményemért.” Ám nem kell csodálkoznunk, 1844 októbe­rében már újra a Nemzetiben játszik, sajnos (a magyar költészet szerencséjére?) megint röpke idő jut neki a deszkákon, meg is írja ennek okát. Szigligeti Ede Szökött katonájá ­ban kapott szerepet (Egressy jutalomjátéka), Gémessy nótáriust kellett alakítania: „Julcsa kisasszony, a menyasszony helyett Julcsa kis­asszony, a vőlegény mondatot mondottam. E csekély hiba miatt véget ért pályafutásom.” Nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, de a szí­nészetről beszéltünk az előző mondatokban, tegyük hozzá: Gyulai Pál volt az első komoly kritikus, aki szerint Petőfi reménytelenül tehetségtelen színész. Véleményét több iro­dalmár átvette, elfogadta. Az igazsághoz tar­tozik, hogy az újabb időkben viszont jó néhá­nyan cáfolják ezt a megállapítást. És maga Petőfi is így tesz az Úti jegyzetekben! Mit tudhatunk meg a versekből? Valljanak hát versei Pesthez való viszonyá­ról. Nincs sok költeménye a városról, ráadásul Pest említését többször egy-egy verséből kell kibányásznunk. Én, aki nem vagyok irodal­már, azt mondom: Petőfi amolyan „se veled, se nélküled” kapcsolatban állt a várossal. Oka? Emlékezzünk, mindannyian tanultuk Az alföld című versét: „Lenn az alföld ten­gersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom...” A tanyákról, a ringatózó búzá­ról, a vadludakról, a királydinnyés homokról ábrándozik. Bizony, hiába poros, sáros város Pest – amint ezt Széchenyi is megállapít ­ja – azért ettől a világtól messze van. Nincs helyem idézetekkel alátámasztani, de higy ­gyük el: még számos (számolatlan) versében hitet tesz a természetben való lét szépsége, vonzása mellett. Első olvasatra azt vesszük észre, mintha menekülni akarna Pesttől, Pestről. 1846-ban, Dömsödön született versében – Levél Várady Antalhoz – így ír: „A szép természet meg­változtatott, / Beteg kedélyek e hű orvosa, / Beteg valék én ott tinálatok / A pesti utcák holt hideg kövén / Hosszú, sötét árnyként vonult utánam / A csüggedés, az életunalom. / Ujjászülettem...” Még nekünk, a mai Buda­pestet – minden bajával – szerető polgárok­nak is elkeserítő olvasni e sorokat. De néz­zünk egy kicsit vissza, 1844-ből való a Kedves vendégek és A boldog pestiek című költemé­nye. Ugyanezt az érzést kaphatjuk? Mindkét versét gúnyosnak, ugyanakkor kissé magát sajnálónak érzem. Gúny? Igen, saját magával és azokkal szemben, akikről, akiknek szól! Magát sajnáló? Megint az én szubjektív válaszom: mintha nem igazán tudna alkalmazkodni a városi léthez, bár keresi és szeretne is benne élni. Nézzük: „Oh, ez az ostoba falusi nép! / Írják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép. / S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek. / Hanem meg is szököm előletek.” (Kedves vendégek) A vers további részéből az tűnik ki, hogy szégyelli „az osto­ba falusi népet”, de mintha kissé félszeg is lenne, mit mutasson ő? A boldog pestiek ugyanabban a hónap­ban, júliusban kerül ki a tolla alól. Tekint­hetjük az előbb említett vers folytatásának is, amennyiben itt is feltűnnek a „szegény, szegény falusiak”, kiegészülve a „kisváros­béliekkel.” Petőfi gyönyörű képet fest a pesti létről, minden szakasz záró sora: „Mi boldog pestiek.” Szó van a mindennapi „nagy epikuri torról”, a lelket elandalító zenéről, a tánc­teremről, a színházról (színház!), de a végső megállapítás: mindez talmi vélekedés (a köl­tőé vagy a célba vett olvasóé?), hiszen „Nincs híja semminek, / Míg végre csődöt nem kapunk / Mi boldog pestiek!” De érdemes visszatérni az előbb idézett 1846-os vers érzeményéhez. Már 1845-ben, szalkszentmártoni tartózkodása idején foglalko­zott hasonló gondolatokkal. Ezek – véleményem szöveg: TARJÁN BALÁZS FOTÓ: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY

Next

/
Oldalképek
Tartalom