Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Bözsi, ne sírjon!
Arra tényleg ne vesztegessünk túl sok szót, hogy milyen ez a szobor. Egy éve fogja a hasát a város, a sajtóban megjelent vélemények egyöntetűen és méltán lesújtóak, a kommentek többsége nyomtatott formában nem is igen idézhető. (Tényleg csak az ügyben teljesen járatlanok kedvéért: „Vizuális terroristák egy elképesztő szoborral tették tönkre Budapest eddig legendás építészeti látványát, a Madách-teret. (...) hormonzavaros kandallódíszt állítottak fel Budapest kellős közepén. Erzsé bet-Sissi szobrában egy jó van, hogy lapkasajtot tart a kezében.”) A magunk részéről nem mennénk ennyire messzire, de az általános véleménnyel egyetértünk, az utolsó előtti magyar királynéról sok mindent lehet gondolni, de hogy ennyire híján lett volna az eleganciának, azt nem. Ez a Sissi csak egy névrokon, egy masamódlány, aki kicsit túlöltözte magát a vasárnapi cselédkorzóra, de benne van a félsz, hogy a naccsága megtudja, távollétében elorozta a kisasz szony ruháját, és akkor lesz kapsz. Erről tényleg ne többet, van ilyen, hogy egy szobor nem sikerül, akkor nem kell felállítani. R. Törley Máriának is vannak nívó sabb alkotásai, s bár köztéri megjelenéseinek a jelenlegi kurzus elég nagy hátszelet adott, melyet témaválasztásai és nyilatkozatai egyaránt visszaigazolnak, éppen egy ilyen szobornál ezeknek nem volna szabad szerepet kapniuk. Erzsébetvárost tényleg Ferenc József hitveséről nevezte el a hálás jelenkor – ti. saját kora –, és tényleg nincs (tkp. nem volt) szobra a róla elnevezett városrészben. Ez pedig nincs (megint csak: nem volt) jól így. Sissi valóban azon kevés történelmi személyiségek közé tartozik, akikért a magyarok korra, nemre, pártállásra és felekezetre való tekintet nélkül lelkesednek másfél száz éve rendületlenül. (Más kérdés, és ebbe most ne menjünk bele, hogy mi, magyarok, milyen kevéssel is beérjük. Egész legendáriumot tudtunk kerekíteni a zsarnok csinos feleségéről, mert az mondott néhány szép mondatot rólunk meg a mi országunkról. Igaz, később a férjét is hogy megszerettük, s feledve az aradi véres napokat, mentünk érte meghalni Szerbiába. Bár neki most épp nem áll szobra Pesten, és pillanatnyilag nem is látszik igény lenni rá.) Mindegy, ezúttal csak az a lényeg, hogy van itt egy pozitív közvélekedés, attól tehát nem kell tartani, hogy kurzusváltások idején rögtön feltörne a politikai előjelű elmozdítási vágy az éppen fent levőkben. Ez nem elhanyagolható szempont, mostanában, hogy az ország is kétrészes, mint a Három testőr (meg a Milady bosz szúja), minden ilyen közös szigetet meg kell becsülni. Hanem hát mi legyen akkor azokkal a szobrokkal, amelyek nem sértik ugyan egyik tábor erkölcsi érzését sem, hanem csak simán rondák? Ez egy jogos és kikerülhetetlen kérdés, különösen a mai Pesten, ahol alulkalapált tisztségviselők, csak azért, mert megválasztották őket, rögtön Arisztotelésznek képzelvén magukat, eldöntik, hogy a mi szép, aztán nézhetünk. És ha valakinek pénze van rá, s magánerőből szoborolna, hát azt is teheti. Ami a mai várossal szoborilag történt, azt bizony nehezen fogjuk megmagyarázni az utókornak. A válasz látszólag egyszerű: ami silány, bukjék. Kellene egy utózsűri, köztiszteletben álló művészekből és művészettörténészekből, aztán kellene egy szoborpark 2.0, ahová nem a témaválasztás, hanem a kivitelezés taszítaná a műveket. Nevezzük mondjuk Kerti törpefarmnak, hamarosan bekerülhetne a bédekkerekbe, befogadhatnánk műveket külföldről is, tódulna a nép mindenhonnan, hogy láthassa a világ legrondább alkotásait. Tudom, sokan szavaznának erre. Magam is sorolhatnék komoly érveket e megoldás mellett. De ellene még komolyabbakat. Egy város nem olyan, mint a szántóföld, nem lehet évente kétszer felszántani, s eltüntetni mindent, ami a múltja, jelene. Átnevezni utcáit, megváltoztatni buszjáratait, ide-oda tologatni a szobrait. Egy város, az egy élőlény, nem lehet minden nap amputálni. Hogy mi a tanulság? Előbb kell gondolkodni, annyi. Egyszer majd biztosan sikerül. BUD A PEST 20 20 / 01 32SZOBORPARKŐR szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Bözsi, ne sírjon! Névjegy: Erzsébet királyné VII. ker., Madách tér Alkotó: R. Törley Mária Felállítva: 2018
