Budapest, 2020. (43. évfolyam)
9. szám, szeptember - Garami Erika: A Pénzjegynyomda
BUDA PEST 20 20 / 09 16 bizalmi állásnak számítottak. A vállalat mindig nagy figyelmet fordított dolgozói szakmai tudásának fejlesztésére, valamint szociális körülményeinek javítására. Már az első évben gondoskodott étkezésükről és nyugdíjbiztosításukról, majd saját üdülőt, neves dalárdát és sportegyesületet mondhatott magáénak, később pedig Bankó címmel üzemi lapot is működtetett. Az ingatlanon lévő zálogjogot 1925. május 4-én törölték. A jegybank az ingatlant az 1926. június 15-ei adásvételi szerződés szerint 20 489 358 970 koronáért vásárolta meg. A pengőbankjegyek szinte teljes egészében az új székházban készültek. A pénznyomtatáshoz szükséges papírt a Kolba Mihály és Fiai Diósgyőri Papír- és Lemezgyár szállította. (És a mai napig jogutódja, a DIPA biztosítja, amelynek a rendszerváltás után a pénzjegynyomda lett az egyetlen tulajdonosa.) Az intézmény technikai újítások és magas szintű művészi tevékenység színhelye lett. Megkezdődött az új rendszerű bankjegynyomó gépek fejlesztése, sőt néhány év elteltével már exportra is dolgoztak. Az első vezérigazgató, dr. Heinrich Frigyes – korábban az Osztrák Nemzeti Bank mérnöke – terveiből készültek a fejlesztéshez szükséges nyomdagépek, amelyeket a Ganz és Társa cég gyártott az 1920-as évek végén. Az innovációt nagy nemzetközi érdeklődés övezte. Ezek a kiváló szakemberek hamarosan egyre keresettebbek lettek külföldön is. Falai között jött létre – informálisan – a Pénzjegynyomda grafikai iskolája. Az első tervezők, így például Helbing Ferenc (1870– 1958) vagy Jaschik Álmos (1885–1950) nem álltak a nyomda alkalmazásában, megbízásuk a tervezésre szorítkozott. A metszés, a kivitelezés a nyomda mestereire várt. Az áttörést Helbing tanítványa, Horváth Endre (1896–1954) alkalmazása jelentette. Ő és az őt követő művész-mesterek már tervezték, metszették a papírpénzeket, bélyegeket, és igényes munkáikkal sorra hozták el a nemzetközi díjakat. 1944 novemberében, a frontvonal közeledtének hírére a Nemzeti Bank, valamint a Pénzjegynyomda személyzetének egy része Veszprémbe menekült, a nyomdászok havi váltásban működtek Budapesten és Veszprémben. Hiába dolgoztak ki egy bankjegygyártási programot, a kivitelezése már meg sem kezdődött. A gyártás biztosítása érdekében több olyan ötlet merült fel, amely nem valósulhatott meg – csak a veszprémi részleg gyártana, a pesti nem, és a nyomda külföldre szállításának terve is megmaradt ötletszinten. 1945 márciusában újraindul a gyártás A személyzetében, épületében és berendezésében egyaránt súlyos háborús veszteséget szenvedő nyomda 1945 márciusában újra megkezdte a gyártást. A rosszemlékű 1945–46-os hiperinfláció pengőbankjegyeinek magasabb címletei az egyszerűbb, könnyebben hamisítható ofszetnyomtatással készültek, a Pénzjegynyomda nem bírta kapacitással az ugrásszerűen növekvő igényeket. További budapesti nyomdák: a Klösz György és Fiai Grafikai Műintézet, a Piatnik Nándor és Fiai, a Posner Grafikai Műintézet, az Állami Térképészeti Intézet és a Magyar Földrajzi Intézet is bekapcsolódott a pénzek és okmányok nyomtatásába. Ritkaság, hogy egy állam törvényes fizetőeszközeit pénzjegynyomdája dolgozóinak arcképe díszítse. 1946-ban azonban az első tízforintosokon Pfeffer Mihály gépmester, a kék százforintosokon pedig Tőkés Jánosné Várszegi Gizella nyomdai berakónő a kornak megfelelő stílusú, idealizált portréja látható. 1948-tól a Magyar Nemzeti Bank Pénzjegynyomdája egyéni cég volt. A háború után a jegybank, így a Pénzjegynyomda sem kerülte el az államosítást. A megnövekedett feladatok megkívánták a hely bővítését. Az 1960-as évek második felében a régi épület mellé, a Szemere utcai oldalra egy modern négyemeletes irodaházat emeltek. Az üzem és az irodarész közötti átjárást építészetileg biztosították, de a dolgozók csak engedély lyel közlekedhetnek a két épület között. A cég 1993-ban újra részvénytársaság lett, négy évvel később pedig visszaállt a kezdeti, az 1925-ös tulajdonosi struktúra: a nyomda ismét a Magyar Nemzeti Bank tulajdonába került. A Pénzjegynyomda neve az épület homlokzatán csak az első időszakban szerepelt. A szocializmus évtizedeiben egy vörös csillag jelezte, hogy középület. Sűrű rácsos ablakai ma is megtéveszthetik a járókelőket. Történt állítólag valamikor az 1970-es években, hogy egy forró nyári napon, amikor a géptermek minden ablaka nyitva volt, a nyomdagépek egyfolytában fújtatták a meleget, járókelők néztek be az ablakokon. Sötétkék, majdnem egyforma, kertésznadrágszerű munkaruhát viselő nyomdászokat láttak. A Markó utca neve akkor szorosan összeforrt a nyomdától mindössze néhány háztömbbel keletre fekvő bírósággal, valamint a büntetés-végrehajtási intézettel. Így az arra járók a Markó utca 13–15. szám alatti épületről is hasonló funkciót feltételeztek. Kérdezték az ablakhoz legközelebb dolgozó nyomdászt, hogy bírja bezárva a hőséget. „Nagyon nehezen” – válaszolta. „Van-e családja?” Miután igennel válaszolt – „fogja, szegény ember!” –, átdugtak neki a rácson egy doboz cigarettát. Évforduló Az első tízforintos bankjegy, 1946 Az első százforintos bankjegy, 1946 Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki
