Budapest, 2020. (43. évfolyam)

9. szám, szeptember - Daniss Győző: 1945–2020 - Becsöngettek 158 iskolában

BUDA

PEST

20

20

/ 09

8

sinki, Melbourne – természetesen nem váltották ki tömegek érdeklődését, lelkesedését. Ellenben százezrek életében hozott, hozhatott változásokat néhány fontos történés. Megérkezett a fővárosba egy deportáltakat és hadifoglyokat hozó vonat. A Szabad Nép szeptember 6-iki számának talán legörvendetesebb híre volt: „Az első hivatalos deportált-vonat szer

dán délután futott be a Nyugati pályaudvarra. A hétszázötven elhurcolttal kétszázötven hadifogoly is érkezett, a fehéroroszországi Szluck városából. A hazatérők, akiket Auschwitzban szabadított fel a Vörös Hadsereg, Lublinon, Csernovicon keresztül jutottak el Fehéroroszországba. A csoport vezetője, Fodor Zoltán elvtárs Auschwitzból Moszkvába utazott, ahol Kolikov vezérezredestől kapta meg a hivatalos engedélyt a hadifoglyok és deportáltak hazaszállítására.” A további szerelvényekre vonatkozóan a honvédelmi miniszter elrendelte, hogy a honvédség a vonatok megállóhelyein a foglyokat lássa el élelemmel, szervezze meg alkalmi orvosi ellátásukat, a lakóhelyükre jutásukat pedig segítse vasúti szabadjegyekkel, budapesti villamosjegyekkel.

A Képes Figyelő szeptember 15-én – tagadhatatlanul derűlátóan – arról írt, hogy a vélhetően hamarosan hazatérő százezreknek körülbelül a negyede visszatérhet régi munkahelyére, kétszázezer ipari munkás pedig köny

nyen elhelyezkedhet az ipari területeken. A lap szerint a többiek, korábban a mezőgazdaságban dolgozók sorsát a Népjóléti Minisztériumban is bizonytalannak tartják ugyan, de nekik városszéli házhelyek kiutalásával, bolgárkertészetek létesítésével próbálnak segíteni, és újjáélesztik a háziipart is. De bármennyire igyekeztek is az ezzel megbízottak, erre vállalkozók segíteni a hazatért hadifoglyokon, sokuk alaphelyzetén nem változtathattak. Ma sem lehet megrendülés nélkül beleolvasni a Demokrácia szeptember 23-iki számának a Nemzeti Segély Munkácsy Mihály utcai hadifogolyotthonában készült, egy „átlaglakó” sorsát felvillantó riportjába: „Egy felfordított ládán ül, újságpapírba csavart cigarettát szív. Térden alul hiányzik a ballába. Végtelen közönnyel néz ránk, amikor közeledünk hozzá és beszélgetni kezdünk. – Hol sebesült meg? Nem néz fel, a halántékát simogatja, nehezen felel: – Püspökladánynál. Aztán átvittek a szolnoki kórházba, ott vágták le a lábamat. Nyomorékon tovább cipeltek a németek, amíg csak az amerikaiak fogságába kerültem. Akkor már jó dolgom lett... de addig! Most néz fel először, rettentő sok szomorúság csillan a szemében. – Mi a neve? Vállat von. – Valaha Bugi Jánosnak hívtak, de most már régen nem hívnak sehogyan. Akár el is felejthettem volna. Itt vagyok három hete, hogy meddig lehetek itt, és azután mi lesz, azt nem tudom, azt ne is tessék kérdezni! – Nem mehet haza? – Hiszen mehetnék – röviden, keményen nevet, előreszegi a fejét –, de szégyellek, meg félek hazamenni. Három héttel a behívásom előtt nősültem és most állítsak haza, így fél lábbal... és mit mondjak, hová tettem a fél lábam?... Földműves vagyok, azt hiszi, lehet műlábbal vetni, meg szántani, meg aratni? Majd dolgozhat rám az asszony... – Hány esztendős? – Huszonöt... – mondja halkan. Ránk néz, óvatosan: – Miért tetszik ezeket kérdezni?... Kérdeztek volna akkor bennünket, amikor kicipeltek a frontra, hogy akarunk-e menni? Alig hiszem, hogy tudtak volna háborúzni azzal a néhánnyal, aki önként ment volna!” Sokakat érdeklő, érdekelhető mozzanat az október 7-ére kitűzött budapesti helyhatósági választás volt. A pártok, a pártokhoz alig vagy egyáltalán nem kötődő különféle szervezetek és az egyházak tőlük telhető módon már nyáron kampányolni kezdtek. Gyűléseken, plakátokkal, röplapokkal és természetesen a sajtó hasábjain igyekeztek meggyőzni a választásra jogosult százezreket, hogy erre vagy arra a pártra szavazzanak.

„Mindenki, aki október 7-én az urnák felé indul, útközben jól nézzen körül – írta a Világ, önmeghatározása szerint a polgári demokrácia lapja szeptember 23-án. – Ennek a városnak minden polgára jól vésse az eszébe a rombadőlt házsorokat, a halotti koponya szemgödreinek módjára üresen tátongó ablakokat, a kifosztott 1945–2020

A Szabad Nép szeptember 15-iki számában jelent meg a „Keresztapja: Rákosi Mátyás” című írás a hazai személyikultusz-történet legutóbbi másfél évszázadának Ferenc József és Horthy Miklós után következő főalakjáról: „Pestszenterzsébet, Sas-utca 6. — A kis szobakonyhás lakás a szülőkkel együtt tizenkét embernek az otthona. A legkisebbet épp most tartja keresztvíz alá keresztanyja — Ratkó Anna elvtársnő, nemzetgyűlési képviselő. Minthogy ez a tízedik gyerek és olyan szép és fiú lett, a szülőknek, Biricz József WM-gyári segédmunkásnak és feleségének az volt a kívánságuk, hogy Rákosi Mátyás elvtárs legyen a keresztapa. A Kommunista Párt vezére szívesen el is vállalta a komaságot, és most keresztapai minőségében szeretettel karjába veszi a szőke csöppséget. Kicsi Mátyás kék pólyájából, nagy kék szemeivel nyugodt bölcsességgel nézi a nagy sürgés-forgást. Majd a 11 hónapos kicsi Jenővel játszik Rákosi keresztpapa. – Jenőke otthonosan befészkeli magát ölelő karjaiba, és ragyogó szemmel kapkod a gomblyukba tűzött MKP-jelvény után. „Jól van fiam, nagyon helyes. Te már nem vagy elveszett ember. Mi is tizenkettőn voltunk testvérek” – biztatja Rákosi elvtárs. Biricz József vasas-elvtárs nyolc éve dolgozik a WM-ben. – Nehezen élünk – mondja –, de bizakodunk. Választás után ezeknek is jobb lesz! – simogatja végig tekintete a gyermeksereget. Nagy csomagot is hozott Rákosi elvtárs autóján, de nem árulja él semmi szín alatt, mi van benne. – „Az a gyereké, nem tartozik az újságra!” – int szigorúan. Mégis megtudom a titkot: cukor, kondenzált tej, meg babaholmi van benne. Én nem hoztam semmit, kicsi Mátyás! Mit adhat ma ajándékba egy kommunista újságíró egy újszülött kis proletárnak? Csak szívből jövő jókívánságot: Légy igaz ember, légy jó kommunista – mint a keresztapád!” Budapest, 1945 október