Budapest, 2020. (43. évfolyam)
8. szám, augusztus - Zeke Gyula: „a lornyont persze hiúságból sosem csíptette fel…”
BUDA PEST 20 20 / 08 12 be az én szokásaim és elvárásaim közé is. Kis csínytevésekre is rávett. Egy gömb formátumú üvegben kapható gyomorkeserű ital titkos beszerzése mindig az én dolgom volt. Az üvegbetét – akkor még volt, bár nem is tudtunk a környezetvédelem fontosságáról – díja fizetségként az enyém maradt. Nem látott már jól, de a lornyont persze hiúságból sosem csíptette fel előttünk. Neki magának volt egyáltalában gyermeke valamelyik férjétől? Legjobb tudomásom szerint nem. Talán ezért is volt annyira barátságos velem és főleg a húgommal, aki hegedülni, majd zongorázni tanult. Időnként meghallgatta őt, és tett egykét bölcs észrevételt a rendszeres dicséretek mellett. Szívesen töltötte velünk az idejét, de mindig finoman jelezte, amikor már kezdett sok lenni neki a kamasz gyerekek nyüzsgése. Édesanyánk megtanította nekünk érzékelni és tiszteletben tartani ezeket az üzeneteket. Próbáld meg, kérlek, elénk rajzolni az idős művésznő mindennapi lényét, mivel töltötte élete utolsó évtizedének (mert hiszen jobbára erre emlékezhetsz) napjait? Jártak-e hozzá-hozzátok barátok, barátnők, kialakult-e valamiféle szalonélet a lakásotokban a személye körül, vagy inkább ők mentek el másokhoz a barátnőjével? Vilma néni hozzánk képest későn kelt. Mi már suliban, szüleink a munkahelyükön voltak, mikor ő indult a fürdőszobába „rendbe hozni magát”. Ő nevezte így a reggeli felfrissülést. Ilyenkor már a bejárónő volt vele. Vagy délelőtt vagy délután szinte minden nap jött vendége, főleg legszorosabb barátnője, Idu néni. Teáztak, beszélgettek és olykor-olykor megszólalt a nagy zongora is, ami nappalijának meghatározó darabja volt. Vilma néni a velünk töltött közel két évében nem járt már ki a lakásból. Csak a komolyabb orvosi vizsgálatok voltak olykor kivételek. A Kútvölgyi kórház kiemelt – mai fogalmaink szerint VIP – betegköréhez tartozott. Akik még emlékeznek a hetvenes évek egészségügyére, azok tudják, mekkora dolog volt kútvölgyis betegnek lenni. Barátok, művésztársak már elvétve jártak fel hozzá. Mai fejjel biztos vagyok benne, hogy nem akart előttük gyenge, pongyolás öregasszonyként mutatkozni. Akit fogadott, azok csak jó előre bejelentve jöhettek, s ilyenkor mindig hozatott valami friss süteményt egy jó cukrászdából. Szerencsére a környéken akkoriban több ilyen is működött. Különösen szerette az ostyákat, amiket a Kodály köröndi híres ostyaüzemben csináltak.
