Budapest, 2020. (43. évfolyam)
7. szám, július - Szvoboda Dománszky Gabriella: A festőfejedelem
BUDA PEST 20 20 / 07 18 kívánták bemutatni Budapest szédületes fejlődését, és fő dísznek a pompásnak ígérkező Benczúr festményt szánták. E jegyben már elfogadható volt a példátlan tiszteletdíj, és a mű 1895-re el is készült. A kompozíció nem a harc drámai konfliktusát, hanem az utána következő ünnepélyes pillanatot merevíti ki, a jelenet, mint egy nagyhatású operafinálé, enyhén lejtő, színpadszerű térben tárul fel. A kép tudományos tanácsadókkal megalapozott történelmi realizmusa összefonódik a színezés romantikájával, és mindez együtt káprázatosan ünnepélyes, lelkesítő hatást tesz. A pesti sajtó azonban ismét fanyalog: ez a vászon nem a magyar hősök dicsőítésére készült! A várva-várt nagy alkotás művészi eszközei nem meggyőzőek, megoldásait felszínesnek tartják. De az alkotás a közönségtől hatalmas ünneplést kapott, ilyen világszínvonalú minőséget Pest ,,hazánkfiától” még nem látott. A művet az 1900-as párizsi világkiállításon Grand Prix-vel tüntették ki. Benczúr nemzetközi jelentkezéseinek se szeri, se száma. Reprezentatív képmásai sorra kapták a kitüntetéseket külföldön. Mindezek betetőzéseképp a király többször megfesttette magát vele, a festő epreskerti műtermének gyakori látogatója lett. A kilencvenes évek végére rögzült Benczúr azóta is élő kettős megítélése: egyesek dühödt haraggal elutasítják, mások mámorosan lelkesednek érte. A 20. század hajnalán mind jobban kibontakozik a magyar avantgárd. Nagyobb távolságot, mint a fiatalok művészete és Benczúr képei között van, el sem lehet képzelni. Talán ma már nem becsüljük le a konzervatív alkotót, mivel a kor művészete csak vele teljes, még ha egyes fiatalok el is akarták tüntetni a föld színéről. Bár anakronisztikusan, de Benczúr műve századok mulasztását pótolta. Munkássága összekötötte a magyar művészetet a Nyugattal, meghódította a közönséget, ami az új irányzatoknak nem sikerült volna. Itthon a művészi törekvések sokkal inkább egymásra torlódtak, mint Nyugaton. Szinte minden egyszerre van jelen, a közönségnek sem ideje, sem tudása nincs váltani. Még alig szokták meg, hogy a művészet jelenléte a polgári lét velejárója, máris olyan műalkotásokkal szembesülnek, amelyek előtt gyakran még a hozzáértők is értetlenül állnak. Csoda-e, ha a hivatalos megrendelő ízlése rendületlen, amint a szélesebb közönségé is, és a Benczúr elleni támadások végül is nem érintik sem a mester államilag támogatott státuszát, sem a magánmegrendelők érdeklődését. Ebben az ambivalens helyzetben olaj a tűzre, hogy a századforduló idejének egyik legnagyobb festői feladata – és honoráriuma – jut Benczúrnak, amikor minisztériumi megbízást kap egy nagyformátumú kortárs történelmi jelenet megfestésére, a Millenniumi hódolat (A főrendiház üdvözli az uralkodópárt a Millennium alkalmából) című műre. A hatalmas festmény ma a Gödöllői Királyi Kastély dísze. A lenyűgözően dekoratív tablóval – több mint 70 személy szerepel rajta – az igen kisszámú magyarországi hivatalos képállomány rangos tárgyat nyert, ez is tényleges hiányt pótolt. De nem mindenki vélekedett így. Kertelés nélkül ki kell mondani, hogy Benczúrt fojtogató irigység vette körül. Barabásról azt emlegették nagy elismeréssel, hogy elsőként sikerült művészetéből megélnie hazájában, Benczúr pedig elsőként szerzett ebből jelentős vagyont. A századforduló után reprezentatív portréfestészete a legelismertebb. Női arcképeinek gazdag előadása a régi barát, Makart művészetét idézi, különösen áll ez a Benczúr-portrék mindenkori sztárja, Károlyi Lászlóné dús szépségű képmására. Egészen más Erzsébet királyné portréja, amelyen az ekkor már halott királynét fiatalon, karcsún látjuk, fekete csipkeruhában, arany háttér előtt, és nem tagadható, hogy a vásznon meglebben a szecesszió. A képmások karakteres vonulatát adják a pénzvilág és a kultúra nagyjainak portréi. Méltóságuk és reprezentációjuk mind a díszmagyaros, mind a polgári ruhás kompozíciókon megnyilvánul, jelezve, hogy a polgárerény nem alábbvaló a születési rangnál, és a képmások puritán Vajk megkeresztelése Forrás: Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria
