Budapest, 2020. (43. évfolyam)
7. szám, július - Elek Lenke: Ha átöleled, megnyugtat
555 – Manapság egy fa kivágása – vagy építkezés miatt egy erdőrészlet eltüntetése – szinte politikai ügy lett... – Van, amikor jogos a tiltakozás, de megesik, hogy a fák nem állva halnak meg, azaz ki kell őket vágni, mert elöregedtek és veszélyessé váltak. Akkor is, ha sokan szinte hisztérikusan reagálnak erre. A veszélyes fáknak el kell tűnniük, de a helyükre egészséges fa kerül. Ez normális. Ha egy közmű, közút vagy épület miatt kerül sor egészséges fa kivágására, ott viszont más a helyzet, akkor a terveket kell átgondolni, és ott jogos szót emelni a túlzott fakivágás ellen. – Kétszáz éve még senkinek fogalma sem volt a klímaváltozás és a fák közötti kapcsolatról, csak annyit tudtunk, hogy egy fa hűs árnyékában jól esik megpihenni és ott elkölteni az uzsonnát. Ám a város növekedését aligha lehetett megállítani és ma is bajos. A gyárnegyedek kialakítása során, az autópályák és parkolók, meg a panelrengetegek felhúzása közben hány fa veszhetett oda az elmúlt századokban? – Nos, ezt senki nem tartotta számon annak idején. Egyébként ezek helyén nem elsősorban erdők zöldelltek, hanem sokszor gyomos–füves–homokos–buckás–kis cserjés területek sárgállottak. De már a 19. század végi gyárak alapításakor is számos tulajdonos ügyelt a parkosításra, mint ahogyan a 20. század hatvanas éveiben a lakótelepi magas házak mellett szinte rögtön elkezdték telepíteni a fasorokat is. Budapesten sokkal kevesebb fa élt a múltban, mint a jelenben. – A 10000 új fát Budapestre! program 2016 októberében indult és 2019 szeptemberében fejeződött be. Az első fácska a Városligeti fasor részeként került a földbe, az utolsót pedig a Margit-szigeten ültették el, amint azt többször olvashattuk a hírekben. Elég-e ennyi csemete, vagy ez éppen csak pótolja az elpusztultakat? – Egyrészt elég, hiszen telepítésük, gondozásuk nagy munka, ugyanakkor ezek csak pótolták a már elöregedetteket, tehát ezzel nem nőtt a budapesti fák száma. – A főváros nem minden parkja, fája tartozik az ön intézkedési felségterületéhez. Hogyan lesz képes áthidalni a kerületek – és vezetésük, netán pártállásuk – közötti esetleges konfliktusokat? Amikor a zöldterületek beépítése vagy éppen átalakítása ráadásul milliárdos magáncégek érdeke? – Ahol állami területen zajlanak a beruházások, abba a budapesti tájépítész nem nagyon szólhat bele, persze elmondhatja a véleményét, mint ahogy a főváros vezetése is. És a nyilvánossághoz is fordulhat, ha arra van szükség. A kerületeknél is törekszünk arra, hogy egyeztessük a zöldfelületi lépéseket, de ott a változtatás joga szintén kívül esik a fővárosi hatáskörökön. Ugyanakkor főkertésze Pestnek és Budának már 1873-ban is volt. Széchenyi – mint szinte mindenben – ebben is elöl járt, fontosnak tartotta a Duna-part és a mai Szabadság tér parkosítását, fásítását. – Létezik-e fadivat? A magánkertek tujaimádata lecsengőben van? – Uralkodó trendeket ezen a téren is tapasztalunk, a tujaimádat pedig valóban lecsengett. Elsősorban azért, mert a tuják mifelénk hamar elpusztulnak. Ebben az is szerepet játszott, hogy kiválóan érzik magukat az Alpok alján, de kevésbé egy alföldi síkságon. A mai fadivatokat a várostűrő-képesség határozza meg. Ismerünk slágerfákat, amelyek tovább bírják mostoha körülmények között is, de a bevethető fajok száma egyre csökken. – A nemzetközi kapcsolatok sokat segítenek – úgy vélem, az új technológiák betelepítésében is. Melyik várossal a legszorosabb a kapcsolatuk? – Elsősorban Béccsel, hiszen sok tekintetben hasonlít Budapestre, de sokat tanulhatunk Oslótól, Stockholmtól, Koppenhágától, Párizstól, Lyontól, Berlintől is. – Van-e kedvenc fája annak, aki szinte mindent tud ezekről a különleges élőlényekről? – Sok! Az egyik a Rudas és az Erzsébet híd között álló platán, amely talán 120–130 éves lehet. Végigélte az Erzsébet híd építését, felrobbantását, majd újraépítését, no meg két világháborút – és még mindig zöldell. fotó: RIC
