Budapest, 2020. (43. évfolyam)
7. szám, július - Elek Lenke: Ha átöleled, megnyugtat
BUDA PEST 20 20 / 07 2 Ha átöleled, megnyugtat Interjú Budapest új fő-tájépítészével Örkény zseniális novellájában a halálos beteg – végig név telen – asszony egy fában akar tovább élni. Senkije nincs, akiről gondoskodjon, akire örökséget hagyhatna, csak ez a hársfa, amit megvett, már kötődik hozzá, és ami majd túléli őt. A hatvanas évek elején született és a háború – jelenkor? – poklát csupán pár mondatban idéző novella első olvasata legalábbis ez. Életünk részei A fák – bár fajtájuktól függően élettartamuk eltérő – az örökkévalóság, a hosszú élet, a stabilitás jelképei a magyar köznyelvben. Aki előre látó, az diófát ültet, hogy majd unokái ropogtassák a csonthéjas gyümölcsöt, és legyen maszatos a kezük a zöld buroktól. Közmondásaink tucatjai bizonyítják, hogy mennyire része volt mindig az ember életének a fa, az erdő. Ma még inkább az, hiszen jelképeivé váltak a zöld szemléletnek, a klímaváltozás miatt pedig csodát remélünk tőlük. Egy arborétumban sétálni pihentető élmény – amellett, hogy turisztikai vonzerő –, sokan már attól is megnyugszanak, ha átölelhetnek egy-egy terjedelmes, öreg példányt. A fák nem egyszerűen növények – megjelölnek, jellemeznek egy tájat, részeivé válnak életünk egy-egy szakaszának, miközben maguk is élőlények tucatjainak nyújtanak otthont. Ha már látjuk a kanyarban a nagy nyárfát, mindjárt ott vagyunk – biztatjuk egymást, visszatérve autóval a szülőfalunkba. Az ablakunkból látható fák pedig kegyetlen jelzői az időnek: a hajdanvolt kis csemete nyurga kamaszodása arra emlékeztet nap mint nap, hogy 10 éve lakunk már az „új” lakásban. Az ember a természet legönzőbb teremtménye: azt védi-pártolja, amihez érdeke fűzi. Ez lehet esztétikai-örömszerző szempont vagy éppen táplálkozási haszon – akárcsak az állatok esetében. Míg egy fának az Andrássy úton városképi-történelmi a szerepe, és természetesen védett, addig egy VIII. kerületi gangos bérház udvarán a napfény felé nyújtózó ecetfának aligha van becsülete. Pedig mindkettő tisztítja a levegőt... Egy fasor ugyanakkor közkincs. Az Ajtay Andor által megénekelt vén budai hársfák ugyanúgy hozzátartoznak a Várhoz, mint hajdan az Üllői úthoz a fák, és nem csupán azért, mert azokat Kosztolányi verse örökéletűvé tette. Elmúlásukban is méltóságteljesek, állva halnak meg, – legalábbis így volt régen – ha csak mostanság le nem dózerolja egy gép okkal, ok nélkül. Ma már néhány csenevész fának is értéknövelő jelentősége van: elég, ha csak böngészünk az ingatlan„Meddig él egy hárs? – kérdezte. Sokáig – mondta Bánné. Mégis – kérdezte az őszülő asszony. Száz évig is? Még annál is tovább. Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment. Öntözzék is! – mondta szigorúan.” fotó: RIC
