Budapest, 2020. (43. évfolyam)
5. szám, május - Németh István: A mi Rákóczi-képünk
szöveg: NÉMETH ISTVÁN 17 fellelhető a tízezer koronás belépőjegy egy eredeti példánya!) Az így befolyt mintegy 5 millió 200 ezer koronás összeg hamarosan átutalásra is került, melyért Csók István , a Képzőművészeti Főiskola akkori rektora, külön levélben fejezte ki hálás köszönetét, utalva arra, hogy a nagyvonalú adományból majd elsősorban a miskolci és a kecskeméti művésztelep nyári tanfolyamait kívánják támogatni. A jeles esemény kapcsán Petrovics Elek az ekkor megjelenő Magyar Művészet nyitó cikkében méltatta Mányoki művét, hangsúlyozva a festmény rendkívüli történeti és művészettörténeti jelentőségét. Mint írta, „Sem Mátyás király, sem Kossuth arcvonásai nem kapcsolódtak ilyen határozottan egyetlen ábrázoláshoz, s ezért még az ő földi alakjuk sem él a köztudatban a Rákócziéhoz fogható elevenséggel, amiben van valami a személyes ismeretség bensőségéből. Emberibb és igazabb az átlagosnál (Mányokinak) ez a képe, színezésében több a mélység és a tűz, kezelésében nagyobb a kegyelet. Mintha remekbe szánta volna festője, hogy megérdemelje tetszését urának és pártfogójának, aki műkedvelő módjára maga is festegetett és akiről Forgách Simon azt írta, hogy „nem jó pápista ő felsége, mert a templomban a képeket kritizálja, s megcsúfolja, ha rosszul vannak pingálva.” A Mányoki-féle Rákóczi-portré hallatlan népszerűségéhez egyébként nem kis mértékben az is hozzájárulhatott, hogy a fejedelem udvari festőjétől származó, tehát hitelesnek mondható ábrázolásról van szó, mely ráadásul művészi kvalitásait tekintve messze felülmúlta a festőtől ekkor a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található egyetlen mű (egy női képmás) színvonalát. Érdemes talán megjegyezni, hogy Mányoki valójában már korábban, 1707 táján is festett egy portrét Rákócziról, ez a jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában található mű azonban sokáig ismeretlen volt a nagyközönség számára, mivel egészen az 1930-as évekig a Radvánszky család radvá nyi kastélyában őrizték. Nem is vitás, hogy művészi színvonalát tekintve a néhány évvel később készült, s immár Mányoki hollandiai tanulmányútjának eredményeit is magába sűrítő 1712-es Rákóczi-portré volt igazán alkalmas arra, hogy a fejedelem ideálképmásává váljék. A teljesség kedvéért azt sem szabad azért elhallgatni, hogy a Petrovics Elek által nemzeti ereklyének nevezett, s hazakerülésekor szinte vallásos tisztelettel övezett festményt korántsem fogadta azért akkoriban mindenki olyan osztatlan lelkesedéssel. Farkas Zoltán például, aki a Napkelet 1925. májusi számában megjelent írásában foglalkozott a képpel, igencsak kritikusan fogalmazott: „A Rákóczi-arckép – sajnos – nem valami bensőséges alkotás: sem több, sem kevesebb, mint egy életvidám magyar nagyúr képe a XVIII. század fordulójáról. Kuruc nóták mélabús tárogatóhangja nem csendül mögüle, magyar dac, magyar büszkeség, magyar reménység és hit nincsen formáiba zárva. Ez a Rákóczi a gavallér, a mulatós várúr, a barokk-kor egyik gondtalan arisztokratája, de nem a fejedelem. Pedig, amikor Mányoki lefestette, már minden ízében az volt, a nehéz magyar sorsnak egyik legkiválóbb hordozója.” Érdekes egyébként, hogy Malonyay Dezső már húsz évvel korábban, A magyar képírás úttörői címen 1905-ben megjelent könyvében is a nemzeti érzületet hiányolta az akkor még Nemes Marcell – Jeckel Ferenc festménye Petrovics Elek
