Budapest, 2020. (43. évfolyam)
5. szám, május - Czingel Szilvia: Ypsilanti herceg fehérneműi
13 szöveg: CZINGEL SZILVIA volt igazi meglepetés, amikor a mai Párisi utca 2. szám alatt megnyílt 1827-ben az „Ypsilanti herczeghez” címzett fehérnemű-kereskedés. Az épület földszintjén működő bolt elsősorban az elegáns hölgyek igényeit volt hivatva kielégíteni, egészen 1874-ig. A szokatlan név egy Magyarországon meggazdagodott görög kereskedő lányának a férjére, Ypsilanti Gergely görög királyi követre utal. A bolt mellett, egy méteráru üzletet tartott fenn Kolla rits József 1815-től, és a nevet meghagyva ő üzemeltette a fehérneműboltot. Miután Ádám Gusztáv és Eberling Antal kereskedők 1882-ben megvették és 1880-ban lebontották az épületet, Hauszmann Alajos és Hauszmann Sándor közös terve alapján 1889-1890-ben újjáépítették a ma is látható eklektikus stílusú sarokházat. Az Ádám és Eberling Rt. egy fényíróműtermet is kialakított a házban, amelyet a két világháború között Mészöly László fény művész bérelt, akihez József Attila is járt fényképet készíttetni magáról. 1907-ben Skrivan Ferenc kalapkészítő, Grünwald Vil mos és Wahl Gyula menyasszonyi kelen gyéket és női fehérneműket árusító boltja, mellette kozmetikus, divat- és cipőszalon, valamint angol úri szalon is működött a házban (ők 1940-ig bérelték a boltot). 1934-ben pedig itt nyílt meg a Collier minőségi bizsukat és órákat áruló üzlete is. Az első emeleten pedig Petris Brunó táncis kolája működött. Az „Ypsilanti herczeghez” nevű bolt soha nem árult női testi fehérneműt, se bugyit, se melltartót. „Ypsilanti czimű kereskedés ben Pesten több 1000 darab kész fehérnemű, mindenféle férfi, asszony és gyermek fehérruhákból álló, lepedők, párna és dunyhaczihák, asszonyi öltönyök stb. ajánltatnak.” – olvasható egy korabeli hirdetésben. – Nincs ellentmondás: ugyanis – egészen a XX. század első feléig – a fehérnemű szó alatt elsősorban az ágyneműket, zsebkendőket, kendőket, abroszokat, törülközőket, hálóruhákat értették. A mai értelemben használt fehérneműdarabokat alsóruhának mondták városon, faluhelyen egyaránt. Az esetek nagy többségében egyébként ezek nem is fehérek, hanem nyers színűek voltak. A XIX. század második feléig ugyanis nem, illetve nagyon sok munkával tudtak csak vegyileg fehéríteni, s így a fehérített pamutanyag annyira drága volt, hogy csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. Furcsa is lett volna, ha egy elegáns úri hölgy személyes testi fehérneműért látogatta volna meg az „Ypsilanti herczeghez” elnevezett fehérnemű-kereskedést. Ez a téma tabu volt, mint ahogy az intimitás és a testi higiénia is. A témához illő korabeli fotót is csak elvétve találtunk, alsóneműben tisztességes nők nem fényképezkedtek, és a család előtt sem volt illendő így mutatkozni. A testi fehérneműt általában a saját varrónőjükkel varratták meg. Borzasztó kínos lett volna akár ebben a boltban is bugyogót vagy pendelyt venni, már csak azért is, mert az eladók férfiak voltak. Bár egy nő, aki a századfordulón fűző nélkül jelent meg, a jó ízlés határait súrolta, az 1910-es évek második felére eltűnnek a fűzőt hirdető reklámok. Az elvárás és a gyakorlat azonban nem mindig járt kéz a kézben. Az egészség vagy a jó ízlés döntötte vajon el, hogy kell-e avagy sem egy tisztességes nőnek a testét fűzőbe préselni? Ez a dilemma a következő idézetben is felmerül, amelynek írója 1904-ben fogalmazza meg gondolatait a fűzőről az Új Idők hasábjain. A szerző azon is elgondolkodik, hogy nincs még olyan fehérnemű, amelyet a fűző helyett hordhatnának a nők, és a később reformruhaként divatba jövő kezdetleges alsóruhadarabok még nem felelnek meg a közízlésnek. „Az általános fűző leszerelést a reformruhának kell megelőzni, amelynek olyan szabásúnak kell lenni, hogy a kényelem és a jóízlésnek megfelelőleg, egyben fölöslegessé és nélkülözhetővé tegye a fűzőt, anélkül, hogy az alak érvényesülését teljesen háttérbe szorítaná. Ma e téren még csak a kísérletezésnél tartunk. A mostanság készült reformruhák nem felelnek meg ennek a célnak, s azért nem találnak általános elfogadásra. Az igazi, a közóhajnak megfelelő reformruha létrejötte fogja ezt a kérdést sikeresen megoldani és akkor a fűzőletevés nemcsak teóriában lesz meg, hanem gyakorlatilag is ténynyé válik.” Ebben az időszakban még nincsen benne a fűzőt felváltó fehérnemű a mindennapi öltözködés tárgykészletében, de a nyelvi fogalomtárban sem. A szóhasználatban gyűjtőfogalommal reformruhaként bukkanunk rájuk, és teljes a káosz abban a tekintetben, hogy mit is kellene hordaniuk a nőknek a fűző helyett. Párizsban már 1907-ben megjelent az úgynevezett corseletjupe , azaz a fűzővel egybeszabott alsószoknya, a kombiné elődje, és nem sokkal később az Amerikából induló melltartó elődje is feltűnt, egyelőre reformfűző néven. 1907-ben egy francia divattervező, Paul Poiret alkotta meg ezt a modern ruhára jellemző fehérneműdarabot és ezzel új fehérneműstílust is teremtett. Fehérneműjét az 1900-as évek elejének táncőrülete, a charleston, a tangó, a cakewalk, a foxtrott vagy épp a cha-chacha ihlette, ami a mozgásszabadságot mint alapvető követelményt hirdette. Egy másik, a corseletjupehoz hasonló, az 1919-ben Amerikában megjelenő, már nem a klasszikus értelemben vett fűzőfajta, a corsolette megoldást jelentett egyre több munkába álló nőnek. Egyfajta átmenet volt a kombiné, a melltartó és a fűző között. Ugyanez a típus megjelent Európában is az 1920-as évek közepén, 1930-ra pedig létrejött a melltartó és a kisebb fűző kombinációjából a technikailag fejlettebb, valamint rövidített változata, a girdle (csípőszorító). Magyarországra elsősorban francia és osztrák közvetítéssel érkeznek meg ezek a fehérneműdarabok, de elterjedésük nem volt általánosnak mondható, sokáig a nagypolgári családok ruhásszekrényeibe kerültek csak be. A legáltalánosabban elterjedt és a középpolgári nők által viselt fehérneműdarabok a melltartó gyanánt hordott ingváll, illetve ingbugyi volt, aki pedig megengedhette magának, az kombinét is hordott. A melltartó és a külön bugyi általános elterjedése és igazi térhódítása csak az 1940-es, 1950-es évekre tehető.
