Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Fábri Péter: SZERETEM-E a turistákat?
15 lyen a súlylökést Varjú Vilmos nyerte. Iharos Sándor több világcsúcsot állított fel itt. Futottak még: Emil Zátopek, Vlagyimir Kuc ( Kovács József mindkettőjüket legyőzte), Steve Ovett, Sebastian Coe, Carl Lewis, Edwin Moses, Irena Szewińska – hogy csak néhányat említsünk az olimpiai bajnokok közül. A futók szerették a stadiont, gyors volt a rekortán – korábban meg a salakos pálya, azt mondják, attól, hogy szulfidlúggal locsolták a hengerelés előtt. Itt nyert Európa-bajnokságot fapadlós pályán 1955-ben a magyar férfi kosárlabda-válogatott. Ugyanabban az évben a teniszezők Chilével mérkőztek a Davis Kupában, és játszottak nagypályás kézilabda-mérkőzéseket is a Népstadionban. A futball vendégül látott világklasszisait felsorolni reménytelen vállalkozás. Az aranycsapat mérkőzései, az angolok elleni 7:1. Az 1986-os brazilverés (3–0), amikor annyian szerettek volna jegyhez jutni, hogy sokan a pénztárak előtt töltötték az éjszakát. Na és a telt házas kettős rangadók... Fújta a sípot Zsolt István, Leo Horn és Lo Bello , a trombitát nyolc vanezres közönség előtt Louis Armstrong , énekelt Pavarotti, Domingo és Carreras , itt bukott meg az Aida szuperprodukció, fellépett a Moj szejev együttes, koncertezett a Queen, a Gun N’ Roses és a Rolling Stones, hirdetett igét Billy Graham , és a Népstadionban találkozott a fiatalokkal II. János Pál pápa. Kezdetben az igazgatói poszton sem adták olimpiai bajnoknál alább, az első huszonöt évben az 1948-as kalapácsvető aranyérmes, Németh Imre vezette az intézményt, később két évig Schmitt Pál . A látványosságok sorát az alpinisták zárták, ők verték le a meglazult betondarabokat a lelátókról. Életveszélyesnek nyilvánított szektorokat zártak be, végül a bontásról döntöttek. A stadion azért nem tűnt el nyomtalanul, a toronyépületet a Puskás Aréna örökölte, a bejárat fölött az olimpiai öt karikával. Soha nem lehet tudni. A Hősök terénél lakom. Azért költöztünk ide harminchárom évvel ezelőtt, hogy bármelyik nap kisétálhassunk a Ligetbe, legyen a közelben zöld, de azért ne legyünk messze a Belvárostól sem. Legyen a közelben tömegközlekedés. Na igen. Tömegközlekedés legyen, de azért tömeg csak módjával. A helyzet fokozatosan romlott. A kilencvenes évek félfasiszta tüntetéseivel kezdődött. Természetesen volt errefelé egy-két nagy tüntetés a rendszerváltás hónapjaiban is, de egyrészt azokat szerettem, másrészt évente egy-két tüntetés még elmegy. Aztán a MIÉP-nek és az abból szétszaladt fekete bohócegyenruhás szervezeteknek a tüntetés vált a kedvenc szórakozásává. Mentem futni a Ligetbe és nem tudtam nem látni-hallani őket. Sebaj, gondoltam, ők elmennek, mi meg itt maradunk. Később a Fidesz vegyesfelvágott ellenzéke kezdett idejárni tüntetni a környékre, rendőrautók foglalták el az utcánkat. Sebaj, gondoltam, addig sem lopják el a kocsit. Aztán jöttek a futóversenyek. Egyre több lett belőlük. Az Andrássy út lezárva, a Hősök tere lezárva, a forgalom áttevődik a mellékutcákba, hogy a futók egészséges levegőt szívhassanak. Mi meg szívunk. Sebaj, gondoltam, bár szerintem futni nem az aszfalton kell, de soha rosszabb divatot. Aztán jöttek a koncertek. Jött a Nemzeti Lótenyésztés. A Ligetben istállók és lacikonyhák, a Dózsa György út lezárva. Sebaj. Kedvenc Széchenyimre gondoltam, összeszorítottam a fogamat és elmenekültem vidékre. Aztán jött Putyin és Erdoğan . Sebaj, mondtam magamnak, a környék teljes lezárása miatti dühöm teljesen adekvát a nevezett zsarnokokkal kapcsolatos érzelmeimmel. Szóval ez mind elmegy. De jött a fejlődés és megjöttek a turisták. A Liget felé futva még csak ki tudom őket kerülni, de hogy őszi hétköznap délelőttökön ne férjek fel a kisföldalattira, az már – de mielőtt azt mondanám, hogy az már sok, eszembe jut Barcelona. Ahol én voltam turista. És Firenze és Róma és Velence és Párizs. Araszolok hazafelé kocsival a dugóban, előttem-mellettem turistabuszok magasodnak, hétvégi estéken partibuszok cammognak az Andrássy úton, a pokolba kívánom a turistákat és nem tudom, mi a megoldás. Mert ami itt élő polgárként bosszant, az maga a fejlődés. Vendéglők, szállodák, szolgáltatások. Négy idegen nyelven beszélek, de olyan nyelveken beszélnek körülöttem, amelyeket még csak fel sem ismerek. A nagyvilág eljött Magyarországra. Erre vártunk. De azért milyen jó volna felférni a kisföldalattira. Szeretem-e a turistákat? „Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály: Verses napló) Az 1954-es magyar-angol labdája a gyepen Fotó: Szadai Károly
