Budapest, 2020. (43. évfolyam)
4. szám, április - Jolsvai András: SZELLEMIDŐZŐ - Lépcsőháziúr
Köröndy, mint fegyel mezett polgár, március közepén önkéntes karanténba zárta magát. Lelke az ajtón se ki, se be. Homo fisz. Hírlik, regényt ír megint, pedig szerettei óva intik, abból csak baj lehet: valaki felismerni véli magát a regény valamelyik szereplőjében, aztán nézhet. De mindez csak legenda, szóbeszéd. A tény csupán annyi, hogy Köröndy minden nap egy kora délutáni órán megjelenik a gangon, és elkezdi hatvanperces egészségügyi sétáját. Rendíthetetlen és mozdíthatatlan tény ez, amit semmi meg nem változtathat. Olyan szilárd tény, mint hogy a Forduljon Psmith-hez című regényt Wodehouse írta. (Akit eze ken a hasábokon valaki Jerome K. Jerome-ra magyarosított február ban: nem győzzük fejcsóválással.) Köröndy hatvan percet szán a testmozgásra, ezalatt harmincszor megkerüli a körfolyosót és tízszer megmássza a lépcsőházat a földszintről a harmadikig és visz sza. Maszkot visel, természetesen, ahogy illik, szűrőbetéteset, az még inkább kiemeli görögös arcélét. (A csador, vélik sokan, az ő esetében adekvátabb lenne.) Kimért lépésekkel halad, ahogy a város utcáin is szokott, egyenes derékkal, s közben szabadon szárnyalnak a gondolatai. Abban a témakörben például, hogy az emberiségnek nem ártana időnként csak úgy, magától, karanténba vonulnia. És olyanokról is tud, akik azzal segítenék igazán a közösséget, ha mindörökre ott is maradnának. Persze, ez a helyzet arra is alkalmas, hogy alaposan körülnézzen a házban, ahol (egyébként évtizedek óta) él. Köröndy tényleg figyel a világra, végül is ez a kenyere, erről a háromemeletes bérházról is rengeteg dolgot tud (persze, nem annyit, mint a Saly a Döbrentei nyolcról), ismeri történetét (szép, hosszú história ez, jövőre száztíz éves lesz az épület), erényeit és hibáit, egykori és mai lakóit. (Utóbbiak közül persze csak azokat, akik hagyják magukat megismerni.) A századik évfordulót azzal ünnepelte, hogy kikutatta, ki lakott a most általa birtokolt lakásban, aztán vitt egy csokor virágot az előd sírjára a keresztúri temetőbe. Egy szó, mint száz, nem állíthatjuk, hogy Köröndy idegenül mozogna ebben a házban, de most, hogy ennyi ideje van rá, mégis rengeteg újdonságot (voltaképpen régiséget) képes felfedezni. Egyet mindjárt a szomszéd lakás ajtaján. A szomszéd lakás már vagy egy éve üresen áll, vidéki házaspár vette meg, nagy lendülettel hozzá is láttak a felújításhoz, de aztán egyik percről a másikra megálltak vele. Hírlik, közben házaspáratlan lett belőlük. Az ajtó belakatolva, mindenféle céltalan csövek lógnak ki a falból, az ablakokat pókhálók lepték be. Azt kell még tudni, hogy annak előtte a Serbán Feri lakott ott. A Serbán Feri ügyes kezű ács volt, szorgalmas is a maga módján, sokra vihette volna, de aztán kevésre vitte mégis: előbb csak a fizetését itta el az utolsó fillérig, aztán a bútorait, ruháit, végül elitta maga alól az egész lakást. Köröndy afféle jószomszédi viszonyban volt a Ferivel, kisegítette ezzel-azzal, étellel, itallal, időnként készpénzzel is, szigorúan kölcsön és csakis elsejéig: kár, hogy a következő hónap ilyenkor rögtön a másodikával kezdődött. Akárhogy is, Köröndy korábban gyakran megfordult a Feri portáján, de sem az nem jutott eszébe soha, vajon ki lakhatott ott a Feri előtt, és – ezzel összefüggésben – sose nézte meg az ajtóra szerelt patinás réztáblát: biztos volt benne, hogy a Serbán Ferencet olvasná ott, ha feltenné az olvasószemüvegét. Ehhez képest most feltette, és csodálkozva olvasta a kopott betűket: „Rudas Imre Áll. Operaház tagja”. Köröndy elmosolyodott: azok voltak a szép idők, amikor az emberek még nemcsak a nevüket, hanem a foglalkozásukat is közszemlére tették! ( Gyerekkori barátját látogatva mindig ez a tábla fogadta: Antos Rezső okl. építészmérnök. Köröndy nem tudta, mit jelent az az okl., megkérdezni se merte, de elhatározta erősen, ha nagy lesz, ő is okl. lesz.) A földszinten egy patinás lakónévsor fogadja. Még így, kibelezve is impozáns. A háború előtt került föl, s azóta átvészelt mindent. Vajon mi történhetett Neumann úrral, az alkotóval, akinek – mint olvasható – a Szabadság téren volt a műhelye? Mielőtt választ adna magának, merengéséből kutyaugatás veri fel: megérkezett Boda bácsi, a ház hűséges vírus hordozója. Boda bácsi fütyül a veszélyre, él, mintha mi sem történt volna, jön, megy, sétáltat és minden szembejövővel kezet ráz. Köröndy ezt nem várja meg, iszkol, és csak remélni meri, hogy két hónap múltán, mire feltűnik itt megint, már igazi outdoor kalandokról is beszámolhat. BUD A PEST 20 20 / 04 40szellemidőző szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE LÉPCSŐHÁZIÚR
