Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Lépesfalvi Zoltán: Stadiontúra
13 MÚLTIDŐ Olimpiát rendszeresen álmodnak Budapestre, hol sportvezetők, hol politikusok – bár most éppen mintha mindenki ébren lenne –, és hát olimpiai stadion nélkül hogy nézne ki egy olimpia? Először az 1896-os játékok előtt vetődött fel Budapest neve. Igaz, akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetői láttak álmot, mert a görögök pénzhiány miatt vissza akartak lépni a rendezéstől, és kerestek egy beugrót. A NOB-elnökség az alapító tag Kemény Ferenc lel kesedését ismerte, a magyar kormány takarékossági szempontjait viszont nem, Athén meg közben talált egy szponzort. 1920-ra szintén jól jött volna egy stadion, mert Budapestnek a NOB 1914-ben odaígérte a rendezés jogát. Az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd még 1913-ban tervezett is egy ötvenezrest, de jött a világ háború, és nem csak a sportdiplomácia szenvedett vereséget. A stadion iránti igény viszont törvényerőre emelkedett. Az 1921-es testnevelési törvény 8. paragrafusa így szólt: „Az állami pénzügyek rendezése után a nemzetközi megbízás alapján rendezendő olimpiai játékok, valamint egyéb nagyobb szabású ünnepségek és mérkőzések megtartására Budapesten Nemzeti Stadiont kell létesíteni.” Hajós Alfréd és Lauber Dezső stadionterve, amely az 1924-es olimpián ezüs töt ért (az aranyat nem adták ki), meg is felelt volna a célnak, de a gazdasági válság ezt is elsodorta. A háború után sem volt pénz a nemzet stadionjára, illetve egy idő után már a Népstadionra, de a helyét lázasan keresték. Aztán amikor a Magyar Dolgozók Pártja is felkarolta az ügyet, jöhetett az első kapavágás (vágó: Tildy Zoltán köztársasági elnök) 1948. július 12-én. Tizenhat helyszín szerepelt a javaslatok között, végül a metró döntött: legyen közel a Hungária körút–Kerepesi út sarkára tervezett megállóhoz. A földalatti vasút azonban késett, a nép sok évig villamossal, trolival és busszal jutott el a róla elnevezett stadionba. A földmunkák már folytak, de még nem dőlt, hogy mekkora is lesz a létesítmény, a tervek hetvenezrestől százezresig terjedtek. A számok hivatalosan 78 ezernél álltak meg, a nagytribün két oldalára tervezett lejtős rész nem épült meg. Az 1955-ös, századik magyar–osztrákot (6:1) mégis 104 ezren látták, igaz, akkor még állóhelyek is voltak. Az építkezésen csaknem száz sztahanovista tüntette ki magát, sokan dolgoztak társadalmi munkában, köztük számos sportoló. Fotó is tanúsítja, hogy Papp László – már olimpiai bajnokként – ugyancsak lapátot ragadott. Kivonult az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozó négyezer résztvevője is, és amikor közeledett az átadás határideje – 1953. április 4-ét nem sikerült tartani, de augusztus 20. már tényleg kőbe volt vésve –, Farkas Mihály kivezényelt ezer katonát is. A tervezők sokat panaszkodtak az építőanyag minőségére vagy hiányára, de jött a visszavágó: a statikus tervezőt, Gilyén Jenő t fel jelentették a kivitelezők, a főtervezőt, Dávid Károly t pedig az utolsó évben az építkezésről is kitiltották. 1954-ben aztán mind a ketten megkapták a Kossuth-díjat. A megnyitó reggel kilenctől sötétedésig tartott. Azt még évtizedekkel később is tudta egy valamirevaló futballszurkoló, hogy a Honvéd 3:2-re nyert a Szpartak Moszkva ellen. Az viszont lassan feledésbe merült, hogy tizenkétezer (más források szerint kétezer, de az sem szöveg: LÉPESFALVI ZOLTÁN Stadiontúra SzázezerEN is szurkoltak a hetvennyolcezres létesítménybeN A múlt év végén megnyílt a Puskás Aréna, és ezzel végleg elköszöntünk a főváros emblematikus létesítményétől, a Népstadiontól. Búcsúzóul felelevenítjük a történetét. Forrás: FORTEPAN
