Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Daniss Győző: MÚLTIDŐ - A háború vége
11 az intézményben dolgozók, de például Kodály Zoltán biztonságát is szolgálva. Fontos szere pük volt a szenespincéknek, az alagsori helyiségeknek is. A Horánszky utca egyik bérpalotájában a portásnak szakadatlanul figyelnie kellett a rádióadást, hogy ha bemondják a légitámadás közeledtét, az udvaron kolompszóval figyelmeztethesse a rádiót éppen nem hallgatókat lakásuk elhagyására. (A kolompot ma is őrzi egy lakó). Az utcai harcok idején aztán már nemcsak egy-két órát kellett óvóhelyen tölteni. Valamilyen fekvőalkalmatossággal, tűzhelyféleséggel, edényekkel, élelmiszerekkel (akiknek még volt...) kellett vagy sokszor csak kellett volna a föld alá hurcolkodni. Egyre nehezebb volt a tisztálkodás, nem voltak vécék, nem volt elég gyógyszer, a pincében szorongók leheletétől megnedvesedtek a falak – mindez melegágya volt a fertőzésnek. Az összezártság, a legföljebb gyertyafénnyel enyhített sötétség nyomasztotta, ingerelte az embereket. Utánpótlásért, gyógyszerért a legbátrabbak is csak ritkán merhettek felmenni, hiszen az utcán és egyre gyakrabban már a házakban is fegyverek ropogtak. A pincékbe szorulók és azok, akiknek még pince sem jutott, arra kényszerültek, hogy elhullt lovakból (20–30 ezer ló is tartozott az ostromgyűrűben rekedt egységek állományába) fűrésszel, baltával vágjanak ki főznivalót és hókupacokból olvasszanak vizet. A kimerészkedés gyakran fordult tragédiába, a városharcokban ugyanis a katonák minden mozgó célpontra lőttek. Az épületeken belüli, olykor a pincéket is elérő közelharcokban ugyancsak sokan haltak, sebesültek meg. Az ostrom idején a polgári lakosságra, elsősorban a zsidókra vagy annak gondolt emberekre a katonáknál is nagyobb veszélyt jelentettek a nyilasok. Rájuk pontosan illettek Radnóti Miklós szavai: többségük „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Gyilkoltak utcán, kórházban, szeretetházban, hatágú sárga csillaggal megjelölt, zsidók (is) lakta házakban, a tízezreket összezsúfoló gettóban. Több ezer embert – előtte sokszor félholtra kínozva őket – a Duna-parton lőttek le. A Szabadság című demokratikus napi lap február 23-án írt le egy nyilas akciót. A Maros utcában, a Budai Zsidó Szent Egylet teljesen felszerelt kórházában mintegy százhúsz beteg, orvos és személyzet tartózkodott, amikor január 12-én délelőtt a nyilasok benyomultak az épületbe – írták. „Megsemmisítették a röntgenkészüléket, szétdúlták a laboratóriumot, aztán nekiestek a betegeknek... a sebesülteket lerúgták ágyaikról, megtaposták a gyermekeket, és mikor már belefáradtak az ártatlan, magukkal tehetetlen emberek kínzásába, fejbe lőtték őket... Akik életben maradtak, azokkal kivitették az épületből a halottakat, a kertben sírt ásattak velük, és amikor valamennyi hullát belehajigálták, felállították őket a tömegsírok szélére s mindannyiukat agyonlőtték. (...) A sír mindaddig csaknem teljesen hantolatlan volt, amíg egy szomszédos, lebombázott ház törmeléke ráomlott.” A reverendáján nyilas karszalagot hordó, revolverrel hadonászó Kun „páter” pedig még január 21-én is vezényelt tüzet a városmajori kórházban tartózkodókra. A január 28-ai lapszám pesti borzalmakról írt. A riporternek majdnem ezer holttestet mutatott meg az Üllői úti Törvényszéki Orvostani Intézet vezetője. Elmondta, hogy a nyilasok az emberek többségét nem egyszerűen lelőtték, előtte megkínozták őket: „A szétlőtt agyvelő és a szívlövés igen kevés, ellenben annál több a szenvedést megnyújtó kegyetlen nyom. [A nyilasoknak] specialitásuk volt a szemkilövés, a nyúzás, a kibelezés, a végtagroncsolás.” Még többen pusztultak volna el, ha diplomaták és papok nem nyitottak volna „védett házakat”, bizonyos egyház épületeket, ha nem állítottak volna ki zsidóknak és más üldözötteknek valamelyes biztonságot jelentő menleveleket, ha rokonok, ismerősök nem teremtettek, nem ajánlottak volna fel búvóhelyeket. A nyilas martalócok egyszer-egyszer még katona honfitársaikat sem kímélték. Igaz, azok sem mindig egymást. A német és magyar katonák közötti vitáknak még halálos áldozatai is voltak – és általában is a magyarok voltak a szenvedő alanyai. Beregfy Károly vezérezredes február 10-én okkal panaszkodott a Déli Hadseregcsoport főparancsnokának, hogy a német katonák kifosztják a honvédségi szállásokat, és magyar közkatonákat, sőt tiszteket is megvernek. Ennek is – fontos, hogy is – szerepe lehe tett abban, hogy sok magyar katona menekülni igyekezett a harcból. Megpróbált civil ruhát szerezni – ebben segítséget kaphatott és kapott a polgári lakosságtól, amely gyakran el is bújtatta őket. Mások megadták magukat, a fogságot választották. Voltak, akik fegyvert fogtak a németek, a nyilasok ellen. Variházy Oszkár alezredes Budai Önkén tes Ezredében kétezernél többen vállalták a harcot, negyedük életét adta a városért. Voltak katonákból és civilekből verbuválódott fegyveres csoportok is. A legismertebb a Stol lár Béla újságíró, tartalékos hadnagy vezette huszonhárom tagú csapat. Harcukat, hősi halálukat ma a vezetőjük nevét viselő utca emléktáblája idézi. A polgároknak a várost védő közkatonákkal és esetenként a tisztjeikkel is voltak rossz találkozásaik. Durva utasításokat kellett végrehajtaniuk, nem voltak ritkák az ott lakók sorsával nem törődő beszállásolások és az élelmiszerrekvirálások. Ezek azonban szerencsére csak ritkán vezettek civilek haláláig. Az ostrom szörnyűségei közepette azonban létezett egy „másik” Budapest is. A Nemzeti Sport december 26-ai számá ban például „békebeli” hangulatú tudósítás jelent meg az előző nap délelőtti, ezer nézőt a lelátóra vonzó labdarúgó-mérkőzésről. Igaz, a bírónak az első félidőben légiveszély miatt félbe kellett szakítania a játékot, de háromnegyed óra elteltével visszatértek a pályára a BSzKRT és a Szentlőrinci AC játékosai. A lap szerint ugyanaznap 15 ezren mentek volna a Ferencváros–Újpest rangadóra, de nem sokkal kezdés előtt a rendőrség a várható légitámadás miatt megtiltotta a játékot. Ugyanebben a lapszámban a következő napokra kosárlabda-meccseket hirdettek meg. Némelyik étterem – bár egyre kevesebb nyersanyaghoz jutott – még nyitva volt, és italt is kaphattak a vendégek. Játszhattak a mozik – némelyik saját óvóhellyel is kecsegtette leendő nézőit: „Óvóhely van!” (Rádius), „A nézők részére korszerű óvóhely!” (Fórum), „500 személyes óvóhely!” (Kamara), „800 személyes óvóhely!” (Nemzeti Apolló). Január 5-én egy hivatal óvóhelyére azzal kopogtatott be két fiatal, hogy azon nyomban össze akarnak házasodni. Az illetékes elöljáró pedig eltekintett a bürokratikus formaságoktól, elkérte a légóparancsnok nemzetiszínű karszalagját, és összeadta őket. Keltek érzelmek katonaszívekben is. Ez volt az egyik eleme annak a dokumentumnak, amelyet Bocz Géza hadnagy naplója Budapest ostromáról és a kitörésről címmel ismertetett Dávid Zsolt és Miklós Tamás tanul mánya (Hadtörténelmi Közlemények, 2018/1 ). A fiatal tisztet Pest ostromának kellős közepén beszállásolták a Magdolna utcába, ahol egy ifjú hölggyel rokonszenvre gyulladtak egymás iránt. Pár nap múlva elvezényelték Boczot, de január 6-án módja nyílt a visszatérésre: „Ma feltűnően csend volt. Egy lövés nem hangzott el. Az utcákon megelevenedett az élet. Elegáns hölgyek finom, kiborotvált arcú urakkal mentek sietve. Kellemes illatfelhőt hagytak maguk után. (...) Önkéntelenül is eszembe jutott, miért is vagyok én is a harcolók között, mikor annyi fiatal, erőteljes férfi otthon él az óvóhelyeken, akiknek a legfontosabb dolguk, hogy kényelmesen szöveg: DANISS GYŐZŐ FOTÓ: FORTEPAN
