Budapest, 2020. (43. évfolyam)
4. szám, április - Hidvégi Violetta: Egyből három
7 Buchwald Sándor Vas- és Fémbútorgyára szál lított. A beruházás egésze a főváros tulajdonába ment át, amit a bérlőnek jó karban kellett tartania. 1903 novemberéig több mint hetvenezer koronát invesztált a vállalkozásába, ezen felül nyolcvanezer koronát meghaladó összeget áldozott a felszerelés és a berendezés korszerűsítésére, miközben évente hatezer koronát igényelt a bérlemény és a leltári tárgyak állandó gondozása. Az üzletember nemcsak közvetlen környezetét fejlesztette, de bevétele növelése érdekében közfeladatokat is magára vállalt. Városi területet parkosított és kiépíttette a Stefánia út ligeti részének közvilágítását a mai Ajtósi Dürer sortól a Hősök terén álló Műcsarnokig. Az illetékes tanácsi ügyosztály szerint „a fővárosnak mint ingat lantulajdonosnak is érdekében áll, [...] hogy a Városligetnek, mint díszes és nagy áldozatokkal fönntartott üdülőhelynek és sétánynak a jelenlegi – kétségtelenül hiányos, úgyszólván szegényes világításnál intenzívebb megvilágítása...” A közvilágítás megteremtésére azonban a fővárosi költségelőirányzatban nem állt rendelkezésre a szükséges összeg. Befektetéseiért cserébe bérleti ideje folyamatosan kitolódott, mialatt a hivatalos ügymenetben egyre több buktató állta útját, hiába teljesítette sorjában ígéreteit és épített fel egy kitűnő vendéglátóhelyet. „Kolegerszky Viktor a szerződésben [...] elvállalt kötelezettségének mindenben megfelelt, az előirányzott költségnél még többet fektetett be s üzletét a fővárosi közönség kedvelt helyévé tette.” – jelentette az illetékes kerületi elöljá róság. Az 1862-es alapszerződésben még nem szerepeltek olyan közterhek, amilyeneket az egyesített főváros az idők folyamán kitermelt. A bérlő orosz származása miatt nem bírta tökéletesen a magyar nyelvet, szerződését a szokásjogra gondolva olvasatlanul írta alá, ezért halmozódó elmaradásai keletkeztek a ki nem fizetett közterhekből és az éjfélig kötelezően előírt világítási díjakból. Kolegerszky 1909-ben megvált bérleményétől. Bérlőváltások Egy-egy évig Goldmann Simon , majd Lust haus József és Gerő Jenő , utána egyedül Lust haus vezette az üzletet, de a háború és a rossz időjárás miatt fizetésképtelenné vált. 1916-ban visszatért Goldmann, akire 1917-ben a háborús helyzet miatt némely napokon délutáni tejkimérési és uzsonnakávé tilalom várt. Ennek ellenére elvégeztette a főváros által kívánatosnak ítélt munkálatokat és az „üzletet személyesen minden igényt kielégítően” vezette a proletárdiktatúra kitöréséig, amikor a kávéházat egy üzemi biztos vette át. Felszerelése 70 %-át ellopták, a maradékot tönkretették, élelmiszerkészletét kiárusították, bár az összeg a székesfőváros pénztárába került, számára örökre elveszett. 1924-ig próbálkozott, majd a Budapesti Központi Tejcsarnok Rt. kapta meg a kioszkot és csatolmányait. A Színházi Élet 1925/24 számában az újrateremtett aranykorért lelkesedett: „Igazán dicséret illeti a vezetőséget, hogy nagy anyagi áldozatok árán ilyen nagyszerű békebeli helyet teremtett a pestieknek. [...] Olyan habos kávét, fagylaltkülönlegességeket (mogyorós grillázs fagylalt) sehol sem kapni, mint a Stefánia-kioszkban. Nem csoda, ha az uriközönség, az aranyifjúság szivesen és gyakran keresi fel a városligetnek ezt a legszebb és legkedvesebb helyét.” Bérlete lejárta után 1930-ban újra pályázott a Tejcsarnok, de nem tudott a fővárossal megegyezni a díj és az építmények renoválása ügyében. Ez évben hivatalos helyszínrajz készült a 1443 négyszögölre hízott területről. Az előkertben Goldmann Simon szerint legalább nyolcszáz asztal és négyezer szék fért el. A vendégek keramit járdákról közelíthették meg az építményeket, melyeket balról a zenepavilon indított. A főút a felturbózott Feszl-kioszkhoz vezetett, ehhez jobbról egy vasvázas üvegezett, balról egy favázas veranda csatlakozott pódiummal, ahol a 20-as években színi előadásokat tartottak. A hátsó udvarban kapott helyet a téli konyha és a házmesterlakás, mögötte a nyári konyha a mosogatóval, két oldalt hűtőkamra, illetve toalett. Volt még a telepen két fáskamra és egy amerikai rendszerű jégverem. A tulajdonos működtetésében A polgármester 1931-ben a közjótékonysági és szociálpolitikai ügyosztály kezelésébe adta a térséget, amit gyermeknyaraltatásra használtak. Két évvel később a kioszk környékén évente kertészeti, virág- és gyümölcskiállításokat rendeztek, de ügyeltek, hogy a két funkció időben ne ütközzön. A sok gond és nehézség ellenére „A Stefánia-úton az egykori Kollegerszky-kioszk kertje volt a legszebb a szép parkok között...” (Budai Napló 1936. május 21.) A tulajdonos azonban nem sáfárkodott jól vagyonával, a kioszk és csatlakozó építményeinek állapota leromlott. A főváros 1937-ben a területen állandó kertészeti kiállítási csarnok létesítését határozta el. 1938 őszén a 75 éves kiszolgált kioszkot, mint kiállítási célokra alkalmatlant, elbontották. A megépítéshez vezető út Tanulmányom megjelent, a pavilon színes tervei bekerültek a Holnap Kiadó Építészet mesterei sorozat Feszl-kötetébe és abba a több száz oldalas városligeti összefoglalóba, amely felkeltette a döntéshozók figyelmét, majd szorgalmazták a kioszk újbóli megvalósítását – egyszerre három példányban, mai anyagokból. A pavilonok 2017 tavaszán megnyíltak, nyár végén bezártak. Hiába a magyar nemzeti romantika ikonikus építészének vonzó elképzelése, ami már az 1880-as években is szűkösnek bizonyult, az nem felelhet meg egy világváros lakói, turistái elvárásainak. Kávézót mosdó és raktár nélkül a 21. században lehetetlen működtetni. A két másik épület árukínálata pedig köszönő viszonyban sem volt a fizetőképes kereslettel. Szerencsésebb lett volna, ha a tervezők ihlető forrásként újragondolják Feszl Frigyes elképzelését, azt a mai kor elvárásaihoz igazítják, az üzemeltető pedig figyelembe veszi a látogatók igényeit, szokásait. Ha már állnak ezek az ízléses pavilonok, kerüljön beléjük olyan funkció, amire szükség van a Ligetben és a méretük ahhoz éppen megfelelő. Lusthaus József és Gerő Jenő kávésok az egykori Kolegerszky-kioszkban, képeslap Forrás: Szántó András gyűjteménye
