Budapest, 2019. (42. évfolyam)
4. szám, április - A Test Diadala - Zappe László: Vaskos igyekezet Rejtő humora helyett a József Attila Színházban
31 FEHÉRVÁRI ZOLTÁN – PRAKFALVI ENDRE: RIMANÓCZY GYULA Holnap Kiadó • 9900 Ft • Kiadói kedvezménnyel: 4950 Ft ¤Rimanóczy Gyula (1903–1958) pályája a húszas évek második felében indult, amikor a századelő premodern tendenciái elakadtak és a neostílusok dominanciája jellemezte építészetünket. Modernista fordulatát az 1930-as Négy evangélista templom tervével hajtotta végre, s egy évre rá már tervezte a két világháború közötti szakrális építészetünk egyik fő művét Pasaréten, a Páduai Szent Antal ferences templomot. Az ország szovjetizálódása azonban a szocialista realizmus primátusát hozta magával, ami formai oldalról a neoklasszicizmus felmelegítését jelentette. Rimanóczy maradandót alkotott ebben a kényszerhelyzetben is: a győri iparitanuló-iskolát, a Műegyetem R épületét a Duna-parton. A Test Diadala Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet Szépművészeti Múzeum • 2019. június 30-ig ¤ Magyarországon első alkalommal találkozhat Michelangelo remekműveivel a közönség a Szépművészeti Múzeum április 5-én megnyílt kiállításán. A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet című tárlat a reneszánsz mester és kortársai nyolcvan művét mutatja be. Michelangelo csaknem harminc, a világ legrangosabb gyűjteményeiből, többek között a londoni British Museumból, a firenzei Uffiziből és a Casa Buonarrotiból, a párizsi Louvre-ból, a bécsi Albertinából és a haarlemi Teylers Museumból kölcsönzött alaktanulmánya érkezett ide. A budapesti kiállításon látható először az a rajz, amelyet nemrégiben fedeztek fel egy külföldi magángyűjteményben s a tizenéves Michelangelo legkorábbi ismert rajzaként azonosítottak. A kiállítás főtámogatója az UniCredit Bank. Michelangelo Buonarroti: Ülő férfi akt. ©Teylers Museum, Haarlem, The Netherlands Vaskos igyekezet Rejtő humora helyett a József Attila Színházban Zappe László ¤ Azt hiszem, már elpanaszoltam, mennyire irigylem az irodalomkritikusokat. Mégpedig két dologért. Az egyik, hogy azt olvasnak el, amihez kedvük van, a másik – talán még fontosabb –, hogy akkor hagyják abba, amikor kedvük van. Ha elunják, a sarokba vágják a könyvet. Aztán az már lelkiismeret kérdése, hogy írnak-e arról, amit végigolvasni nem bírtak. A színházi kritikus legföljebb a szünetben szökhet meg, de idővel erről is leszokik. Fenékig kell üríteni a keserű poharat, ha minden ízével maradéktalanul tisztába akarunk jönni. A befejezés sok mindent elárul, ami addig legföljebb csak lappangott az ügyesebben vagy ügyetlenebbül kóválygó mondatok, replikák között. Tehát marad. Még akkor is, ha a csalódás nyilvánvaló már a szünetben is. Ez történt velem a Vesztegzár a Grand Hotelben esetében. Pedig azzal már átéltem egy nagy csalódást, még elég fiatal koromban. Emlékeim szerint kiskamasz lehettem, amikor mondhatni betegre röhögtem magam Rejtő Jenő szövegén. Az tán megnéztem a Meztelen diplomata című filmet, mihelyt bemutatták, tehát bizonyára még 1963-ban, amikor elkészült. Pontosabban dermedten végig bámultam. El nem tudtam képzelni, min kacagtam olvasás közben. Később persze elég hamar rájöttem, hogy Rejtő elbeszélő szövegén, amiből nem sok maradt a filmben. Merthogy nem az a jó benne. amit elmesél, hanem ahogyan elmondja. A fanyar cinizmus, amivel a leghétköznapibb dolgokat éppoly humoros fénybe vonja, mint a legvadabb képtelenségeket. Néhány évtized múltán természetesen kisebb várakozásokkal ültem be a színházterembe, mint annak idején a moziba. Emlékeztem a régi csalódásra, nem múlhatott el nyomtalanul. Mindössze az időpontot tettem jóval korábbra, mint amikor valóban megtörténhetett. Természetesen a csalódás is kisebb volt. Pedig alighanem nagyobbnak kellett volna lennie. Annak idején mégis csak az akkori magyar színjátszás legjobbjai szerencsétlenkedtek Palásthy György rende zésében a kamerák előtt. A József Attila Színház esetében pedig ez a legkevésbé sem mondható el. Inkább csak az, hogy mindenkin jól látszik a vaskos igyekezet, hogy kacajt, esetleg mosolyt csaljanak a különben sem túl igényesre kényeztetett nézők arcára. Ez pedig gyakran sikerül is. Nem annyira a szerző igazi humora működik, sokkal inkább a játszók jól bevált, sokszor kipróbált eszköztára. Ismerős fogások, hanglejtések, mozdulatok kiváltják a jól ismert hatásokat. Nem is beszélve a zenéről, a dalokról, melyek ugyancsak kerülik a nehezebben befogadható fogásokat. A nézőtér kuncog, nevet, kacag, a végén meg tapsol. Éppen annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy a színháziak sikert könyveljenek el, a nézők meg azt, hogy végtére is kellemes estét kaptak a pénzükért, nem hiába öltöztek ünneplőbe, nem fölöslegesen ültek két és fél órát nyugton a fenekükön, szóval nem pocsékolták el az estéjüket azzal, hogy színházba mentek.
