Budapest, 2019. (42. évfolyam)
2. szám, február - Csordás Lajos: KÉPES HÁZ - Százhúsz év a tetőn
BUDA PEST 201 9 / 2 24KÉPES HÁZ megosztható műterem egyik felében. 1941-ben még itt lakott, s talán maradt is 1944-ben bekövetkezett haláláig. Mattyasovszky-Zsolnay László ifjú házasként költözött a műterembe: 1921 nyarán vette feleségül unokatestvérét, Sikorski-Zsolnay Mártát. Már túl volt a mün cheni, párizsi iskolákon, a háború frontjain, végre 1921-től alkotó ereje nyugodt kibontakozásának évei következhettek Budán, ebben az ideális műhelyben. „Olyan atelier nek, amelyben dolgozni akar az ember, egyszerűnek és nyugodtnak kell lennie” – írta egy levelében. Ez ilyen volt. Hatalmas, világos és kényelmes. Portrék, aktok, csendéletek kerültek ki többnyire a keze alól, könnyedén, a neoimpresszionisták modorában festve. A család gyárának is tervezett, 1928-ban ő alapította meg a Zsolnay Múzeumot. 1935-ben kinevezték a Képzőművészeti Egyetem tanárává, de katedráját már nem foglalhatta el, mert nyár elején agydaganatot diagnosztizáltak nála, s augusztusban, a műtétet követően, Bécsben meghalt. Ötven éves volt. Egy szobrász tragédiája A megürült műtermet egy szobrász, Jálics Ernő bérelte ki. Ő is a Dunántúl déli részéről való, a Kaposvárhoz közeli Kadarkúton született és egész munkássága során sok szállal kötődött szülőföldjéhez: 1932-ben Oroszlánnal küzdő Herkulesét állították fel a kaposvári pályaudvar mellett, majd 1956-ban ő alkotta a komlói sportpályát díszítő szobrok közül a gyönyörű, csupa lendület Gerelyvetőt. Amikor 1936-ban a Lechner-házba került, negyven éves volt, túl az alig nagykorúan megélt világháborús katonaéveken, a Képzőművészeti Főiskolán és 1928–30 között egy római ösztöndíjon, amely a római iskola letisztult formái felé fordította. „Napjait egyformán és egyedül tölti. Nem könnyű életébe soha nem akar társat belevonni” – írta róla felesége 1963-ban. Gyakran dolgozott egyházi megrendelésre. Az ötvenes években nem mindig térhetett ki a szocreál elvárások, a sematizált munkásfigurák megmutatásának kényszere elől, de ezeket is novecentós esztétikával igyekezett megoldani. Nem tudjuk, hogy a művészi meghasonlás vagy más körülmény vezetett-e váratlan öngyilkosságához 1964. augusztus 11-én. Valószínűleg tőle maradt itt máig két kis szocreál gipszminta, amelyet most a teraszon őriznek az itt lakó művészutódok. Jálics időszakában történhetett, hogy raktározás céljára szolgáló galéria is épült a nagyobbik műhelytérbe, némileg átalakítva az eredeti belsőt, és véglegesen kettéválasztva a műterem hajdan egybenyíló két helyiségét. A szobrászt 1965-től egy festőlakó, Bol mányi Ferenc követte itt. Első sikereit port réfestőként aratta. Megfestette Kálmán Imre felesége és Auguszta főhercegnő arc képét is. Bolmányi 1934 után felhagyott a műfajjal, elvonult Szentendrére, és önálló utakat keresett: előbb fantáziavárosokat álmodott (Fényváros sorozat), majd népiesen naiv stílusban dolgozott (Robin úr és társulata sorozat), végül figuratív és nonfiguratív határán egyensúlyozó színpompás szürrealista látványvilágban teljesedett ki művészete. A hatvanas évek végén jelentős ólomüvegablak megbízásokat is kapott: a szekszárdi Garay-szállóba, a Korányi Tbc-szanatóriumba és Kecskemétre, a volt zsinagógából létesült Tudomány és Technika házába. Bolmányi Ferenc 1991-ben halt meg, özvegye még jó ideig élt itt. A pepita metlachi nyomában A mai lakók, Gallusz Gyöngyi és Kovács Dénes grafikusok 2003-ban érkeztek. Gal lusz a Budapesti Metropolitan Egyetem tanára. Számítógépes és manuális technikákkal készült grafikai sorozatainak visz szatérő motívuma az a fekete-fehér négyzetháló, amelyről azt gondoltam, nyilván az itteni eredeti metlachi padló inspirálta. De meglepve látom, hogy a műterem padlózata parketta. És Gyöngyi is megerősíti: az ihletadó kockás burkolat az előző lakásukban volt. Kiderül: itt a műhelyben a kövezett járófelületet még Bolmányiék idején kicserélték. Nem is látható már sehol. Azaz de: egy kis folt még úgy maradt a nemrég kialakított konyhában. Egy keskeny falépcsőn fölmegyünk a galériára is. Innen belátható az elképesztő belmagasságú műteremtér. Egyszerre látszik a műhely két hatalmas bevilágító felülete, egyrészt a Bartók Béla út felé néző nagy ablak (amelynek alsó pereme fejmagasság fölött kezdődik, függönyét Dénes egy hétméteres rúddal húzza el) és a másik, a teraszra nyíló vasszerkezetes üvegfal. Az is észrevehető, hogy egy részen a műterem teteje is üveg, de erre valamikor régen lemezfedést tettek biztonsági okokból. Dénes, aki olykor egész teremnyi installációkat készít, itt akár teljes egészében is összerakhat egy-egy művet mielőtt az a kiállítótérbe kerül. A művek egyébként nincsenek szem előtt, de kérésemre elővesznek néhányat. Gyöngyi Nyitott játszma című sorozatából egy szén-grafit kompozíciót és Dénes Billegő horizont című, vászonra nyomtatott számítógépes képinstallációját. Kilépünk a teraszra. A szomszéd ház tűzfalához épült, díszes faragású Lechner-féle veranda alatt mindenféle holmi: köztük a két szocreál szobrocska. Nyári művészpiknikeket képzelünk ide, de vendéglátóim szerint ehhez túl nagy a zaj idekinn, bár régebben előfordult, hogy a ház lakói innen nézték az augusztusi tűzijátékot. A teraszról ajtó nyílik a hajdan L alakú műterem leválasztott szárnyába is, amely most külön lakás, Csurka Eszter képzőművész lakja. Őt most nem zavarom. Gyöngyitől és Dénestől is elbúcsúzom és a lépcsőházban, ahol Lechner híres épületeit látom falra festve, arra gondolok, érdemes lenne az itt élt és halt művészekről is valamiképp megemlékezni.
