Budapest, 2019. (42. évfolyam)
11. szám, november - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Kalef, a jobbszéll
BUDAPEST 2019 / 11 32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE SZoborparkőr „ A zon férfiak közt, a kiknek az 1867-es újjáalakulás óta közéletünkben vezető szerep jutott, egyike a legkiválóbbaknak Széll Kálmán, kit a király bizalma a napokban a leendő magyar kormány fejévé jelölt ki.” Így kezdődik a Vasárnapi Ujság 1899-es évfolyama (mely immár a 46. e nemben) kilencedik számának vezércikke, s aztán a jelölt életpályájának bemutatása után azzal záródik, hogy e kinevezéssel minden reményünk megvan arra, hogy Magyarhonra új aranykor virradjon. Ha e dicshimnuszból illik is levonnunk néhány egységet, részben a műfaj, részben a szerző (Halász Imre, a jóbarát) okán, még akkor is bőven marad annyi, hogy megállapíthassuk, Széll Kálmán bírta kortár sai megbecsülését. S ha pénzügyi intézkedéseit az utókor itt-ott vitatta is (ő volt a Tisza-éra Bokros Lajos a), erkölcsi tartásához, becsületességéhez, a deáki elvekhez való ragaszkodásához nem fért, ma sem férhet kétség. Így aztán ahhoz sem, hogy igazán megérdemelt már egy egész alakos szobrot Budapesten. Hogy a teret, mely egykor az ő nevét viselte, de aztán majd fél évszázadig egy másikat, melyet a pestiek megszoktak, helyes volt-e visszanevezni rá, annak megválaszolására se (Moszkva) terünk, se kedvünk, de ha már így esett, magától értetődik, hogy a szobor is oda kerüljön. (A hajdani politikusnak áll már egy mellszobra Szentgotthárdon, ahol huszonnégy évesen képviselővé választották.) Így is lett, az ötlet a Széll Kálmán Alapítványtól származott, a kormány fölkarolta és finanszírozta, az illetékesek kiírták a pályázatot, melyre több, mint egy tucat terv érkezett, a még illetékesebbek (azok vajon kik lehetnek?) elbírálták, s így ez év június 27-től már áll is a szobor Buda egyik legforgalmasabb pontján, melyen tízezrek fordulnak meg naponta. Ne kerteljünk: borzasztóan félresikerült egy dolgozat ez. És csak reménykedni tudunk, hogy nem az volt a szándék, ami végül megvalósult. Egy pöffeszkedő, kardos, díszmagyaros, kopaszodó, öreg úr, amint kardjával éppen keresztülszúrja (noha akaratlanul) a mögé hajlított paravánt. Komolyan mondom, mintha paródiája lenne ennek a neokonzervatív-műbarokk köztéri divatnak, mely mostanában (f)elborítja a várost. Ha valami távol állt Széll Kálmántól, az éppen ez az üres urizálás: pénzügyi szakember volt, aki igyekezett rendbe tenni a korrupciótól, rongyrázástól, dzsentroid gesztusoktól megtépázott államháztartást. Hivatalnoknak tekintette magát, és e foglalkozás ethoszának megteremtésén munkálkodott. Persze, viselt ő díszmagyart, ünnepeken, így ábrázolta Benczúr is azon a festményen, melynek Kurzwill Frigyes által készí tett fénykép-változatát lehozta az idézett Vasárnapi Ujság-cikk, s mely látható lenne azon az acéllapon is, mely palástként emelkedik a szobor fölé, s melyre a mondott újság első oldala lett homokfúva. (A fotó helye üres, mintha abból született volna meg az alak.) A fekete márvány talapzaton szemben az ábrázolt személy neve olvasható, s hogy mettől meddig élt, oldalvást pedig híres jelmondata, a „Törvény, Jog, Igazság”, melyek manapság is megsüvegelendő fogalmak volnának, ha nem ez a fáradt tekintetű Döbrögi tapodna rajtuk. (A tágabb környezetről már nem is beszélve.) Tóth Dávid a mai magyar szob rásztársadalom középnemzedékéhez tartozik, s bár alkotott már vitatott műveket, s a korszellem igényeihez is van affinitása, tehetsége vitathatatlan: számos emlékezetes szobrát sorolhatnánk jó szívvel. Ez, sajnos, nem tartozik közéjük. Megpillantván, először Kosztolányi emlékezetes recenziója jutott az eszembe, melyben az Elsodort faluról kijelenti, hogy Szabó Dezsőt hamisítják. Mert az nem lehet, hogy ezt a fércművet e kiváló író alkotta volna. Kalef, a jobbszéll Névjegy: Széll Kálmán. II. ker. Széll Kálmán tér Felállítva: 2019.