Budapest, 2019. (42. évfolyam)
7. szám, július - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Ó mondd, ki érti ezt?
BUDAPEST 2019 /7 32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Szoborparkőr Nemcsak azért emeltük a címbe a mára elfeledett Marlene Dietrich-dal (Hova tűnt a sok virág?) refrénrészletét, hogy e feledés ellen felemeljük a szavunkat, hanem főleg azért, mert ma valóban ez lesz a legfőbb kérdésünk, hogy tudniillik akad-e még valaki, aki érti, mit keres az a hetes számú bronz sulky hajtóstul, lovastul ott az Aréna Plaza bejáratánál. Annál is inkább, mert a plázalátogatók egyre jelentősebb része mindenhol a világon – és így Magyarországon is – a turisták közül kerül ki, akiktől igazán nem elvárható, hogy olyan mélységig ismerjék egy város közelmúltjának történetét, amilyen mélységben a bennszülöttek nagyobb része sem ismeri. (Ha már ezt a címet választottuk, talán érdemes itt egy más irányú, melankolikus zárójelet is elhelyezni. Én már azt se nagyon értettem, mi értelme van annak, hogy az ember, ha rövid időre felkeres egy távoli országot, annak a rövid időnek egy részét is vásárlással töltse – de erre, annak idején, hiánygazdálkodó kelet-európaiként még csak-csak meg lehetett felelni: Gorenje, óh! Hanem manapság, a globalizáció és plázaturizmus világában mi a csudának keresi fel az ember ugyanazokat a világcégeket, ugyanazokat a boltokat, sőt ugyanazokat az árucikkeket távoli helyeken, ahelyett, hogy azokban az épületekben, műkincsekben vagy természeti szépségekben gyönyörködne, melyek csak ott láthatóak, ezt bizony nem értem. Persze, nem kell nekem mindent érteni.) Vázoljuk tehát a helyzetet. Adott egy bevásárlóközpont, közel a Keleti Pályaudvarhoz, amelyet oly szívesen keres fel az utazóközönség, s a bejárat előtt mit lát: egy lovas szobrot. E tekintetben is igen speciálisat, merthogy nem egy generálist vagy elszánt politikust ábrázol, hanem – miként a címe is mutatja, egy ügető hajtót. Hogy kerül az oda? S kérdezhetnénk persze azt is, hogy kerül oda (nem teljesen oda, hanem vagy száz méterrel arrébb, de ugyanúgy a Kerepesi úti fronton) az a falmaradék, épületemlék, rom (ahogy tetszik), amely éppúgy értelmezhetetlen talány a vásárlók többsége számára, mint a szobor. Mi persze tudjuk a választ: tudniillik az Aréna Pláza helyén állott annakidején a pesti Ügetőpálya, az ifj. Paulheim Ferenc tervezte szépséges Bauhaus-lelátójával (1933-ban történt mindez), annak egy apró maradéka emlékezteti mindazokat, kiknek még vannak emlékei, ezekre a daliás időkre. Meg, persze, a szobor. Az annalesek szerint Szorcsik Lajos alkotása, kinek ezidőszerint ez az egyetlen köztéri munkája, s egyéb alkotásai közül is csak egy Papillon nevű Trabant-alapra épített szabadidőautó ismeretes (a leírás „épületszobrász”-nak nevezi Szorcsikot), hacsak nem egy kínos névrokonsággal állunk szemben. Arra nézvést, hogy a munkát ki rendelte, állíttatta, fizette (főváros, kerület, bevásárlóközpont, lóvállalat, magánemberek?), nem leltem használható adatot. (Még a felállítás időpontjára vonatkozóan is eltérőek a források, mi fogadjuk el a 2011-es dátumot.) A szobor életnagyságú, ami szokatlan méret köztéri munkáknál, magában is kicsinek és így kissé groteszknek hat, hát még a hatalmas épületkolosszus mellett. Lehet, persze, hogy ez volt a cél – hogy amit látunk, ne a múltra, hanem a jelenre emlékeztessen bennünket: ti. hogy a bírvágy és haszonlesés eredményeként eltűnt egy műemlék meg egy sport Budapestről, s azóta a jobb sorsra érdemes Kincsem Parkban két lelátó és két műfaj torlódott, méltatlan módon, egymásra. Ó jaj, mi értjük ezt. Ó mondd, ki érti ezt? Névjegy: Az ügető hajtó. Kerepesi út 9. Felállítva: 2011. Alkotó: Szorcsik Lajos
