Budapest, 2019. (42. évfolyam)
6. szám, június - Jolsvai András: SZELLEMIDŐZŐ - Lobogóink
BUDAPEST 2019 /6 32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS FOTÓ: TANYI ADRIENNE SZELLEMIDŐZŐ Köröndy csak mostanában vette észre, hogy Budapest belvárosibb része újabban permanens ünneplésben van. Hogy nem lehet úgy felnézni egy bérházra, hogy ne lobogjon rajta legalább egy nemzetiszín zászló. Köröndy az elmúlt időszakban elveszítette biztonságérzetét a kurrens ünnepeket illetően, annyi örvendetes változás történt a közelmúltban, egyik piros betűs nap követi a másikat: de azért az csak gyanús lett neki, hogy a zászlódísz egyetlen napra sem lankad. Megkérdezte hát Pocsai urat, a tömbházmestert (persze már nem így hívják mostanában, hanem a közös képviselet logisztikai munkatársának), mivégre ez a sok trikolor, amíg a szem ellát. A Pocsai úr meg kertelés nélkül (ez itt egy afféle szójáték, mert hogy a kertelés, a virágok karbantartása is az ő reszortja egyébként) megmondta, idézem, „a fene fog folyton létrára mászni, szerkesztő úr, fel meg le, azért még senkit se büntettek meg, ha díszbe vágta a házat, de azért igen, ha elfelejtette, amikor kellett volna.” Hát így, gondolta Köröndy, akkor tehát pragmatikus okokból permanentálódik az ünnep errefelé, s figyelni kezdte, mennyire terjed ez a felfogás a környékén. Ennek a nagy figyelésnek meg az lett az eredménye, hogy észre kellett vennie, van itt – ti. ebben a városban – egy másik fajta állandó zászlóviselés is, a világnézeti töltetű: ablakokban, erkélyeken tűnik fel időnként a piros-fehérzöld jelkép, nem ritkán kiegészítve a mélymagyarsághoz tartozás egyéb jellegzetes attribútumaival, Nagy-Magyarország térképpel, rovásírt üzenetekkel, effélékkel. Ilyenkor persze indokolt az állandóság, a lakástulajdonos ebben az esetben a saját nevében nyilatkozik meg, ilyesmivel gyakran találkozhatunk Spanyolországban, Szerbiában vagy az Egyesült Államokban is, csak ott mintha gyakrabban tisztítanák a textileket. (Vagy nem olyan szennyezett a levegő.) A lustaságból növesztett zászlóerdő azonban nem nyerte el Köröndy tetszését. Lassan teljesen elveszítjük azt a képességünket, hogy emelkedetten ünnepeljünk, gondolta, igaz, aztán hozzágondolta azt is, hogy erről persze nem a zászlók tehetnek elsősorban. Köröndy korábban azzal tisztelte meg a városát, hogy ha sétálni indult benne, külalakilag is polgárként tette. Öltöny, nyakkendő, suvickolt félcipő. Mostanában azonban kénytelen visszavenni a pompából, mert mióta divatba jött a járdák kockakövezése a korábbi flaszterezés helyett, egyszerű cipőben az ilyesmi megoldhatatlan. Kétfajta térkövezés dívik Budapesten mostanában, kiskocka, nagykocka, mint a gyermelyi tésztánál, csak ezek kissé veszélyesebbek. Az elsőnél bokasérülés, ínszalagszakadás, a másodiknál sípcsonttörés fenyeget első renden. Merthogy a kiskockakő-járda egyenetlenségében egy kitörni készülő vulkánt idéz leginkább, a nagykocka meg úgy csúszik, mint egy élménypark zuhanócsúszdája, és még komolyabb eső sem kell hozzá. (Hogy példát is mondjunk: legyen az elsőre az Andrássy út Bajza utca körüli szakasza, az utóbbira a Ferenciek tere a példa.) Köröndy tehát kénytelen elbúcsúzni a bőrtalpú félcipőtől, túrabakancsot ölt, mintha a Himaláját célozná, igaz, ezzel akár a Városligetbe is kimerészkedhetne. (Nem teszi, lélektani okokból.) De hát a túracipőhöz nem való a pantalló, zakó, ahhoz bricsesz meg norvégmintás pulóver dukál – nyaranta rövid ujjú, pálmafás ing – már csak egy stüszikalap hiányzik, gondolja Köröndy, és úgy fog kinézni, mint gyermekkora Ludas Matyijában a levitézlett reakciósok. Igaz, gondolja aztán egy huncut mosollyal a szája szögletében, mostanában fordult a kockakő, mostanában a hajdani reakciós sima akciósnak számít, és levitézlettből is csak a vitéz maradt. Lobogóink
