Budapest, 2019. (42. évfolyam)
4. szám, április - Tóth Vilmos: „Sírod Magyarország Mekkája lesz”
templomból. Már ezen a gyászszertartáson is rengetegen vettek részt, főként lányok és asszonyok. A kormányzó hivatalosan nem a nemzet halottjaként tért haza, mivel az állami gyászt az uralkodó nem engedélyezte. A temetést a főváros szervezte meg, és Kossuth hivatalosan Budapest díszpolgáraként, valamint Pest-Belváros első országgyűlési képviselőjeként részesült díszsírhelyben. Halála másnapján, március 21-én délelőtt tanácsülésre, majd délután törvényhatósági közgyűlésre került sor. Ekkor határoztak a Turinba menesztendő fővárosi küldöttségről, az olasz városnak szóló hivatalos köszönetnyilvánításról, és már ekkor döntés született arról, hogy javasolják a Közmunkatanácsnak a Hatvani utca Kossuth Lajos utcává történő átnevezését. Döntés született az ideiglenes díszsírhely kijelöléséről, a törvényhatóság nevében gyászjelentés kiadásáról, Kossuth érdemeinek jegyzőkönyvben való megörökítéséről, valamint arról, hogy Budapest rendezi a temetést, és a város saját költségén temetteti el a nagy elhunytat. A gyász miatt tanítási szünetet rendeltek el, majd a temetésig felfüggesztették a közgyűlést. Az események fő szervezője – a hivatalból a kormányt képviselő főpolgármester és a beteget jelentő polgármester helyett – mindvégig Gerlóczy Károly alpolgármester volt. 19 Kossuth Lajos kultusza, ha nem is a kormányzó halálá val és temetésével vette kezdetét, de akkortól óriási mértékben felerősödött. A Kerepesi úti temetőben 1894. április 1-jén lezajlott szertartás volt a vízválasztó: az uralkodó számára a halott Kossuth már nem volt ellenfél, neve és alakja megszűnt tabunak lenni, néhány éven belül szobrok tucatjai örökíthették meg emlékét. A beszédek hosszú idő óta az első nyilvános szónoklatok voltak, ahol egyértelműen fel lehetett őt magasztalni, nagyszabású és teátrális búcsúztatása pedig a jellegzetes korabeli magyarországi gyászszertartások legfontosabb példája lett. A 19. század nagy politikai temetéseinek és újratemetéseinek egyik legfőbb kelléke a pátosz: ami azonban az önkényuralom korában a nemzeti identitás kinyilvánítását szolgálta, az a kiegyezés után a nemzeti nagyság kifejezőjévé vált. Vörösmarty Mihály vagy Széchenyi István fővárosi gyászünne pélye szimbolikus esemény lett, az elnyomott magyarság így tiltakozott az önkény ellen. Deák Ferenc temetésétől kezdve elsősorban a visszaszerzett hatalom kinyilvánítása vált meghatározóvá, amelynek legfőbb eszköze a látvány volt. A nemzeti gyászszertartások hazai történetének egyik csúcspontját a millennium előtti évek jelentették: 1890-ben Andrássy Gyula, 1891-ben Ybl Miklós , 1892-ben Baross Gábor és Klapka György , majd 1893-ban Erkel Ferenc temetése. Ezek elsősorban nem az egyházi búcsúztatásra, hanem a korabeli temetkezési kultúra általános folyamatainak megfelelően a profán, hazafias gyászra, a világias reprezentációra összpontosítottak. A középületekben felállított díszes ravatal, a komor pompával vonuló menet, a gyászhintók és gyászdrapériák, a zárt üzletek előtt sorfalat álló tömeg, a lefátyolozva égő gázlámpák rendre megjelentek, felekezeti szempontoktól függetlenül. Ha valamelyik nagyságot vidéken, a családi birtokon temették el – mint a fentiek közül Széchenyit, Andrássyt és Barosst –, akkor is kötelezőnek számított a fővárosi gyászmenet vagy gyászünnepség. Turintól Budapestig Kossuth Lajos 1894-ben bekövetkezett haláláig itáliai emigrációban maradt, és Torinóban – korabeli magyar nevén Turinban –, a Garibaldi ezer hőséről elnevezett Via dei Mille 22. számú házában hunyta le örökre a szemét. Már az olasz városban is hatalmas gyászmenet és nagyszabású szertartás keretében kísérték testét a pályaudvarra, tekintélyes létszámú budapesti küldöttség részvételével. Utóbbi Márkus József akkori alpol gármester vezetésével utazott oda. Tisztelgő ünnepségekre került sor a koporsót szállító különvonat útjába eső nagyobb felső-itáliai városok pályaudvarain is, Milánótól Udinéig, többek között az 1848-as „áthallásokkal” legerősebben körülvett Bresciában. Ezzel szemben a krajnai és a stájer városokban katonaság őrizte a pályaudvarokat, s bár azokon éjjel haladt át a szerelvény, a kocsikról még a díszítéseket, a gyászdrapériákat és a koszorúkat is le kellett szedni. Nem mondható tehát, hogy az uralkodó úriemberként viselkedett volna. Csáktornyától Budapestig azután újra a tiszteletadásé lett a főszerep, ám mindaz, ami a Nyugati pályaudvarra való érkezésig történt, csupán előhangja volt a nagy eseménynek. Kossuth testének hazahozatalával egyidejűleg, végakaratának és a család kérésének megfelelően, hazatértek felesége, Meszlény Terézia és lánya, Kossuth Vilma Genovában exhumált hamvai is. Az ő temetésükre egy nappal korábban, március 31-én került sor a terézvárosi plébániaszöveg: TÓTH VILMOS
