Budapest, 2019. (42. évfolyam)
4. szám, április - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - Forradalmi hétköznapok
17 szöveg: HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA FOTÓ: RIC Kétségtelen, hogy a három kép közül a bajuszos mutatja a fordulópontot. Petőfi nem volt túl magas termetű, de valahogy mindig felhívta magára a figyelmet. Mintegy jelmezben járt; Csokonai-mentében, atillában, és a száztíz centis karddal az oldalán nem lehetett nem észrevenni. A nyaksálat elhagyta és kihajtott inggallérral a respublika hőseinek öltözékét idézte... A társaság komótosan kikanyarodik a Kossuth Lajos utcából, futó pillantást vet az anno Landerer és Heckenast Könyvnyomda épületére, gépiesen kitér az idegen ajkú turistacsoportok elől, majd igyekszik minél kevesebb levegővétellel túlélni a Rákóczi út kiemelt szakaszait. Bezárt, koszos kirakatok mentén alig is figyelik a jól ismert útvonalat, mert szemük elé ugrik a múlt; döngölt utcákon társzekerek botladoznak, óbégat a tejes, a jeges, olajmécsesek kormozzák a házfalat, lemossa majd a kora nyári árvíz, a gazdák odalenn délen a vetéssel bajlódnak. A belvárosiak föl s alá korzózgatnak, gyülekeznek, beszélgetnek; a lánglelkű tervek parázs alatt pihennek. A forradalmat követő hónapokban Petőfi jó reálpolitikusként visszavonult, de napra pontosan három hónappal a pesti események után, 1848. június 15-én, a Jászkun Kerület szabadszállási körzetében „technikai vereséget” szenvedett az első népképviseleti választáson. A győztes Nagy Károly módos írta versét, melyben csatába hívta a férfiakat, felesége, a szintén jó tollú Júlia, szózatban kérte a nőket: „A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitűzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé”. Az ütközetben maga Petőfi nem harcolt, egy domboldalról figyelte az eseményeket, és írt. Még csak egyenruhát sem viselt, s az lett a veszte! A vonuló lovasok elsodorták, és egy katona valószínűleg ledöfte... Ez az egyik változat... A jó sétanép próbálja menteni a menthetőt, s ragaszkodik a hőséhez. Meghalt a szabadságért... A testvériségért... Az egyenlőségért... Mindegy is, tollal vagy karddal... A költő eltűnését követő hetekben Szendrey Júlia pénzt ajánlott a felkutatására, Jókai spiritiszta szeánszot tartott, amelyen vizionálta, hogy Petőfi kukoricamezőn át menekül. Szibériai szemtanúk is azt állították, hogy személyesen találkoztak vele, a hadi szakértők viszont kifejtették, hogy a cári csapatok kizárólag tiszteket ejtettek foglyul... A csoport ekkor megérkezik a Dohány és a Síp utca sarkára. Illatos tavaszi szél támad, kisöpri a füstöt és a kedvetlenséget. Búcsúzkodás után a hazai turisták elbeszélgetnek a tündöklés és bukás anatómiájáról, a Metró klubból, a beatnemzedék hajdani lázadó találkahelyéről éppen utcára lép egy ismert diszkzsoké. redemptus, Kiskunlacháza főjegyzője, a szabadszállási lelkész fia lett. Sándort végül a csendőrség kimenekítette a lerészegített választók köréből... A legnagyobb hiba ostorozni a szavazókat! Az alkalmi elemzők kisvártatva az aktuálpolitikai kérdéseket feszegetik, s próbálnak tanulni a százhetvenegy évvel ezelőtti eseményekből. Petőfi megpróbálta felrázni a vidéki lakosságot, és többször kifejezte elégedetlenségét a polgárok iránt. A kiskunokhoz intézett beszédében például azt írta: „Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.” Bezzeg tizenkilencben, negyvenötben... Támad az emlékezet, ha már forradalmi tavaszok kerültek szóba, s az idősebb generációs sétálók a maguk nézőpontjából értelmezik a történelmet. Minket felszabadítottak... Minket viszont kifosztottak... Engem taníttattak... Engem pedig megaláztak... Alig akar véget érni a sor, életek társulnak a szavakhoz. Na, de a negy vennyolcból mi sem engedünk... Petőfi végül sokadik lakhelyéről, abból a Marczibányi házi lakásból indult el Segesvárra, ahol Szendrey Júliával lakott. Előtte meg-