Budapest, 2019. (42. évfolyam)
3. szám, március - FoodPlay / Gastro-játék - Zappe László: Vajon mi történhetett
BUDAPEST 2019 / 3 32 Vajon mi történhetett? – Weöres Sándor Octopusa a Színházművészeti Egyetemen Zappe László ¤ Lehet, hogy éppen tőlem várják a magyarázatot. Mint kritikusnak nekem kellene megmagyaráznom, hogy mi is történhetett. Miért volt tömve a színművészeti egyetem jegypénztára az Octopus bemutatója előtt, mi okozhatta a rendkívüli érdeklődést, amely akkora volt, hogy magam is csak a leghátsó sorok egyikébe kaptam már helyet, pedig a szokott időben, előre jelentkeztem. Kétségtelen, hogy a maguk idejében Weöres Sándor darabjai politikai szenzáció számba mentek – már nyomtatott megjelenésük is, hát még színpadi megvalósulásuk. A korabeli (ön)cenzúrának hála mindenben valamiféle parabolát láttunk, Weöres általános történelmi szkepszise pedig nemcsak hogy önmagában is szemben állt a kor történetszemléletével, kötelező optimizmusával, de egyébként is áradt belőle a kételkedő, a kötekedő humor minden nagyra látó, nagyra törő, önmagát megváltónak hirdető ideológiával szemben. Nehezebb, súlyosabb kérdés az, hogyan befolyásolta a politikai igény, elvárás az egyes írói, költői pályákat. Miképpen hatott például Weöres költészetére a gyerekversekbe zártság. E korszak, vagy inkább csak néhány súlyos esztendő valóban a gyerekírók, gyerekköltők közé száműzte Weörest. De valóban száműzetés volt-e ez? Nem születtek-e ekkor a magyar irodalomnak olyan értékei, amilyenek talán „normális” körülmények között nem jöhettek volna létre, mert alkotójuk nagyobb, fontosabb dolgokkal lett volna elfoglalva. Nem gondolom, hogy a Bóbita kötetet a veszteségek között kellene számon tartanunk, miközben nem tudhatjuk, mi született volna meg helyette. A történelmet úgy kell elfogadnunk, ahogyan volt, nem írhatjuk meg helyette vágyaink történetét. Az Octopus színpadi története mindenesetre azt bizonyítja, hogy a magyar színház kicsit későn érett meg az ilyesféle szövegek befogadására, az Ódry Színpad jegypénztárában tolongó tömeg pedig azt, hogy a fiatalok körében ma is elég nagy lenne az igény a konvenciókkal szakító darabok iránt. Talán nagyobb, mint azt a különben éppen ezen munkálkodók is vélik vagy tapasztalják. Talán a tiltott gyümölcs paradoxona még mindig munkálkodik, az is különös érdeklődést vált ki, ami egykor tiltott volt, ha már ma nincsenek ilyen tilalmak. Hogy időközben minden nagyobb megrázkódtatás nélkül bemutatták, arra senki sem emlékszik, az egykori tiltásra viszont igen. Maga az előadás amúgy nem okoz különös izgalmat, színvonala megüti Hor váth Csaba fizikainak nevezett színháza szokott mértékét – legalábbis amennyire távoli nézőpontomról megítélhető volt. Az új tanítványok fiatal csapata helyt áll, bár szembetűnőbb a régebbiek teljesítménye. De azt is hozzá kell tennem, hogy ez inkább csak a szünet utáni időszakra érvényes, amikor sikerült legalább egy félháznyival közelebb férkőznöm a játéktérhez a távozók helyére. (Itt ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy az unalom miatt elmenekülők száma nem haladta meg az ilyesféle produkcióknál megszokott mennyiséget, úgyhogy a megüresedő székek száma valójában nem volt feltűnően számottevő.) Azt a gyanúmat viszont nem titkolhatom el, hogy a rendezésre vállalkozó Nagy Péter István erejét jócskán meghaladó fela datra vállalkozott, és nem sikerült igazán rendet teremtenie a szövevényes történetben, nemigen sikerült a hosszú és bonyodalmas mondatok sokaságában eligazítania az ifjabb játszókat, akik el-elsikkadtak főképp Krisztik Csaba Ingangája, Pallag Márton Laurója, Pálya Pompónia Nellája mellett. Nem tudom, csalódást érzett-e az előadás előtt összegyűlt sokadalom, minthogy azt sem tudhatom igazán, mit vártak. Én csalódtam, de természetesen nem azért, mert nem következett be az a csoda, amelyet mindig vár az ember, ahányszor színházba megy. Az nagyon ritkán adatik meg. Csalódást sokkal inkább azért éreztem, mert a régi darab új előadása semmi igazán új gondolatot nem hozott magával. Tulajdonképpen még azt sem, hogy lám, az idők múlnak, a szereplők változnak, de a mechanizmusok ugyanúgy működnek. Pedig ennyi a szövegből is kitűnne. Igazán el sem kellene játszani. A puszta fölmondása is elég volna. FoodPlay / Gastro-játék Időszaki kiállítás Óbudán Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum • 2019. március 21. – május 12. ¤ A kiállításon szereplő alkotók az ételhez és az étkezéshez kapcsolódó folyamatosan változó ízlések és kapcsolódási referenciák ismeretében hozzák létre műveiket, alakítják ki saját stílusukat. Műveik közös nevezője egyrészt az étel mint eszköz vagy szimbolikus jelentéssel bíró inspiráció, másrészt a képi megfogalmazás játékossága. A teamben dolgozó fotóművészek és stylistok a németalföldi festményeket idéző képi világtól a minimalista megfogalmazásokig nagyon tág stíluspalettáról dolgoznak. Ezt a változatos alkotói attitűdöt, a műfaj meghatározó alkotóit vonultatja fel a tárlat. Kiállító művészek: Anna Keville Yoice, Adorján Éva, Bela Borsodi, Barbay Csaba, Carl Warner, Caitlin Levin, Henry Hargraves, Dejana Vucicevic, Elise Mesner, Luke Kirwan and Aliki Kirmitsi, Mauricio Alejo, Mikkel Jul Hvilshoj, Milica Mrvic, Oliver Schwarzwald, Milutinovics Panka, Paloma Rincon and Pablo Alfieri, Studio Furious, Mitz po Flitz, Supermercat - Theis Bothmann and Malte Gaarde, Van Santen Bolleurs, Fragmento Universo. Kurátor: Flanek Péter , art director, fotódesigner Supermercat – Theis Bothmann and Malte Gaarde: Manna, 2016
