Budapest, 2019. (42. évfolyam)
3. szám, március - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Mossuk kezeinket
27 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Szoborparkőr Most egy belköztéri szo bor következik, hogy kivédjük a cikk megírása és megjelenése között feszülő időjárási anomáliákat. (Ez a képes havilapok februári leadásának és márciusi árusításának igazi csapdája.) Ám az alkotás, melyre a II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika aulájában bukkanhat az érdeklődő, ettől függetlenül is megér egy misét. Itt (ott) ugyanis egy valódi Semmelweis-emlékszobrot csodálhatunk meg, de olyat ám, mely szakít mindenféle vonatkozó hagyománnyal, és a szakralitás erőterébe emeli hősét. Illetve és pontosabban nem is a hős van itt emelve, hanem a hősiesség, az anyák megmentése. Maga a kétszáz éve született orvos (mostanra már kétszázegy, de a munka tavaly készült és nyerte el végső formáját és helyét, a Semmelweis-emlékév egyik fontos elemeként) csak egy idézet formájában jelenik meg a kompozíció hátsó borítóján („A tanítá som arra való, hogy megmentse a feleséget a férj, az anyát a gyermeke számára 1860”), maga a mű a világmindenség két leggyakrabban ábrázolt kismamáját, a bibliai Erzsébetet és Máriát formázza, elhíresült találkozásuk pillanatában. Mint azt az alkotó, Madarassy István nyilatkozta, ihletője M. S. mester vonatkozó festménye volt, bár a néző tucatnyi más művet is fel tudna sorolni kapásból: a két szent asszony találkozásának részletes ikonográfiája alakult ki a festészet évszázados történetében. Ehhez képest meglepő, hogy Madarassy alakjai – bár a másodlagos nemi jegyeket éppúgy magukon viselik, mint az előrehaladott terhesség jelét – drabális, maszkulin figurák: mintha durván faragott bábok volnának, melyek női ruhába öltöztetett férfiakat formáznak. Persze az erőt sugárzó alapanyagok (a vörösréz játssza itt a főszerepet) is tehetnek erről az érzésről, arról tudniillik, hogy Madarassy szobrában az anyaság valahogy eltörpül az általános emberi erő mellett, mely – talán – a legyőzhetetlenséget volna hivatva szimbolizálni. Akárhogy is, meglepő e tisztelgés a sokat szenvedett szülészorvos előtt. Hisz az ő története éppen a szakralitás elemeivel köthető össze a legnehezebben. A legegyszerűbb empirikus megfigyelésen alapuló felfedezése nagyon is racionális következtetésekre sarkallta, más kérdés, hogy kortársai talán éppen ezért nem hittek neki. (Az istennek se – hogy stílben maradjunk.) Ráadásul az emlékére felidézett bibliai jelenet csak a terhesség vékony fonalán köthető össze a tevékenységével. Eleddig egyetlen vallástörténész sem mutatott rá, hogy Mária vagy Erzsébet szülését a gyermekágyi láz veszélyeztette volna (számos okból, melyeket most ne soroljunk elő), ráadásul amennyire tudható, a két szent asszony inkább anyai, mintsem feleségi szerepben teljesítette ki magát, életben maradásuk a férjek számára csak históriai előnyökkel járt. Akárhogy is, e szobor születésénél Semmelweis inkább ürügy lehetett, mint ok. Amennyire látom, az idézett szöveg lassan lekopik majd a hátsó falról, és attól kezdve a mű az lesz, ami: egy bibliai jelenet, a terhesség allegóriája. És ez egy szülészeti klinikán teljesen rendben van. S hogy mostanság a vallásosság ily nagy divatba jött hivatalos körökben, hogy térdig járunk a szentekben és felszentelésekben, felülről nézve teljesen érthető: évszázados, jól bevált recept köti össze mindenhol a hatalmat az égiek áldásával. Azt meg, hogy közép- és alsó szinten ilyen nagy lendülettel próbálnak megfelelni a felsőbbség igényeinek, nézzük elnéző mosollyal. Láttuk eleget, korábban is, más-más színekben. Egy kórházra különben is ráfér manapság az isteni segítség. Másban nemigen reménykedhet. Mossuk kezeinket! Névjegy: Vizitáció. VIII. Üllői út 78/a, aula. Felállítva: 2018. Alkotó: Madarassy István
