Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Buza Péter: Koronák, keresztek
BUDAPEST 2018 január 6 ki viszontbeszédet mondani. Ott állt körülötte Aczél György, természetesen Pozsgay, Trautmann Rezső, Puja Frigyes, Korom Mihály, Péter János, Kállai Gyula, Szépvölgyi Zoltán. Az egyházak vezetői ( Lékai, Bar tha, Héber), a szakszervezet, a nemzetiségi szö vetségek első emberei. Nagy vonalakban teljesült tehát az egyik feltétel, Kádár János távol tartotta magát az eseménytől. Hogy a korona s az ékszerek megszakítatlan nyilvános bemutatása az ország közönségének miként alakult az ígéret óta eltelt negyven évben? Többé-kevésbé ez is teljesült. A részletek megítélését az olvasóra bízom. Az egyik oszlop diszkrét takarásából ketten figyeltük az eseményeket. Soltész Pista és e sorok írója. Nem emlékszem a későbbi nemzetes évekből arra – de az akkori jelen beszélgetéseiből se –, hogy a főnökömnek mi volt a személyes viszonya a koronához, az átadás-átvételhez. Ami engem illet, életem legfelemelőbb élményei egyikeként tartom számon a körülöttem akkor történteket. Tréfaverő élet „Ezt a gesztust ajándéknak szánom neked” – mondta Soltésznak otthonában, a Trombitás utcában Illyés Gyula . Mármint a neve ősi ere detét magyarázó szófejtés gesztusát. Ezt olvasom a Szabolcs-Szatmár-Beregi Alma nach biográfiai cikkében. Pista persze pontosan tudta addig is, hogy az erdőirtással maguknak lakóhelyet teremtő, ide költöző telepesek első emberét – bíróját – hívták sokszáz évvel ezelőtt soltésznak. Azok is, akik a 18. században költöztek Békésbe, a mai Szlovákiából. Tudta mindezt jól, lévén büszke tirpák maga is. A néprajzban való jártasságát több kötet tanúsítja. A nyírségi bokrokba Békésből tovább vándorló népcsoport vezetőjét, az ő ősapját, Tréfaverő Soltész nak hívták – jelentsen ez a ragadványnév bármit is. Egy hold illetményfölddel s nagy családdal kínlódó tanyai evangélikus tanító volt Pista édesapja, idősebb Soltész István . 1945-ben tí fuszban halt meg egy orosz lágerben, ahová püspöke kérésére önként indult el azzal a hétezer (!) Nyíregyházán összefogdosott magyarral, akiket elhurcoltak –, hogy hite parancsára tolmácsuk, segítőjük lehessen. Most temetett legidősebb fia 1926-ban született. Kamaszként a nagyváradi hadapród iskola növendéke volt. Már fiatal felnőttként a Kossuth Gimnáziumban érettségizik majd: 18 évesen esett hadifogságba, ott vehette kézhez édesanyja levelét: árván maradtunk, apádat elvitte az orosz. Hazaszökött, családfenntartónak. Két év mezőgazdasági, ipari segédmunka után szegődött el balra, újságírónak a nyíregyházi Farkas Pálhoz, a Magyar Nemzeti Front lap jához. Aztán ötvenhatban, már a megyei napilap forradalmi főszerkesztőjeként bocsánatot kért minden régi olvasójától. Parkolópálya következik, ismét néhány elveszett év. Végre mégis újra újság, az örök szerelem. Előbb a Debrecen szerkesztősége, majd a hetvenes évekre fordulva a frissen alapított „kormánylaphoz”, a Magyar Hírlaphoz kerül. Onnan pedig pártja – mert idővel újra egymásra találnak – átvezényli a Tájékoztatási Hivatalhoz. Születése, eszmélése, sorsa a mindenkori szegények oldalára állította, s ez eleinte egyet jelentett a baloldalisággal. Ahogy aztán e két attribútum elszakadt egymástól, hite s abban megpróbáltatásai magukkal sodorták, olykor próbára téve veleszületett tisztességét. Az után, hogy 1989-ben méltatlan körülmények között el kellett köszönnie a Nemzettől (kényszerből nyugdíjba vonulnia), nem volt olyan esztendő, hogy egyszer-kétszer ne kerestem volna fel. „Ritkán jön – írta be dedikációként egyik nekem ajándékozott kötetébe – de akkor nagyon” . Hosszú-hosszú órákon át beszélgettünk ilyenkor (részben közös) történelmünk csapdáiról, meg arról, lehet-e útvesztőbe keveredve jó utat találni. Nem hitte, nem gondolta, hogy valaha is megtalálta. Talán öt éve, hogy Pista fia azt tanácsolta: ne menjek többé az apjához. Nem ismerne meg. Előbb csak nem írt. Aztán már nem olvasott, tévét nem nézett, rádiót nem hallgatott. Végül már nem is beszélt. Kilencvenkét évesen, semmiről sem tudva már arról ami volt s ami van, múlt el a világból. Szép kort ért meg – szoktuk mondani, meggondolatlanul. Szép kort? ● SOLTÉSZ ISTVÁN újságíró. Nyíregyháza. 1926. febr. 28. Sz: Soltész István, Gönczi Mária. Nős, 1962, Bakó Ilona. Gy.: István, 1951, László, 1952, Katalin, 1962. T.: ELTE, 1955–56, JATE, 1962–63. É.: 1948–56 Nyíregyházán újságíró, 1956–57 főszerk., A MÚOSZ-ból kizárják, 1957–60 a Moziüzemi Váll. ig., a HNF Szabolcs-Szatmár m. titk., 1960–62 az MSZMP-ből kizárva, fizikai munkás 1962–69 Debrecenben, 1969–75 a Magyar Hírlapnál újságíró. 1975–82 a Min. tan. Tájékoztatási Hiv. munkatársa. 1980–82 eln. h., 1982–89 a Magyar Nemzet főszerk., a HNF Orsz. Tan. tagja. 1985 országgy. képv. jelölt. Rózsa Ferenc-díj (1975). F. m.: Utazás az új Magyarországon (1951), A belpolitikai újságírás (1977), El kell menni katonának (1981), Szoros poroncsolat eljött (1986), A nemzetiségi politika a tájékoztatásban (1986), A Rajk-dosszié (1989), Ősi nagyas z szonyok. Árpádházi királynék (1997), Árpád házi királynék, Szentek és szeretők (1999), Magyar királyi városok (2000). Hobbi: kat. néprajz. kut. (Magyar és nemzetközi ki ki csoda, 2004. Utolsóként megjelent munkája: Árpádházi királylányok Európában – 2002 – már nem került be a biográfiai kötetbe) Az átadási ünnepségen fotó: MTI - Fényes Tamás
