Budapest, 2018. (41. évfolyam)
12. szám, december - Kiss Borbála: „Azt hiszem, le kell ülni a téren egy padra.”
27 orvosi leleteket lopkodott össze, hogy igazolja: alkalmatlan a katonai szolgálatra, és a János kórházban meg a Csengery utcai Charité kórházban biztosított számára menedéket. A fiatal Mándy az 1950-es években az Újhold köréhez tartozott. Barátai között találjuk Lakatos István t, Rába György öt, Vidor Mik lóst, Végh György öt, Határ Győző t, Kálnoky Lászlót, Rubin Szilárd ot. A folyóirat első számú prózaírójának számított, a prózarovat szerkesztője volt. (Bár, ahogy azt Darvasi Ferenc irodalomtörténész megjegyzi, hamarosan kiderült: a szerkesztői munka nem neki való.) Közismert, hogy az újholdasok körének találkozóhelye a Károlyi kert szomszédságában található Darling eszpresszó. Mándy talán első igazi törzshelye. Ekkoriban, a szilencium évei alatt előadásokat tartottak vidéken, átdolgozásokat készítettek a rádió vagy az ifjúság számára, más nevén megjelenő írásokon dolgoztak – így tudtak szegényesen megélni. Ebben az időben születnek rövid bábjátékai, rádiójátékai, a Robin Hood-átirat (melyben Robin olyan „mándysan” sétálgat és szemlélődik az erdőben, mintha semmi veszély nem fenyegetné), az Egy festő ifjúsága és még több hasonló kötet. Ezekről az évekről szól, szinte dokumentarista hitelességgel a Fabulya feleségei című regény és a később született Előadók, társszerzők című kötet. 1954-től szabadúszó írónak számított, nem vállalt állást többé. Ettől kezdve folyamatosan jelentek meg írásai, könyvei. 1969-ben József Attila-díjat kapott, majd ezt követően részesült szinte minden hivatalos és nem hivatalos elismerésben a Kossuth-díjtól (1988) kezdve a Getz Corporation vagy a Soros Alapítvány életműdíján át az Írók boltja Üveggolyó-díjáig. Számos novelláskötete, regénye jelent meg, hangjátékaival gyakran találkozhatott a rádióhallgató közönség. Több művéből készült film, a Régi idők focija és Minarik Ede alakja máig kultikus eleme a közemlékezetnek. A televízió évtizedeken át gyakran vetítette az ifjúsági regényeiből készült filmeket, A locsolókocsit és a Csutak-történeteket. Dolgozni kell, nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz. Mándy Iván Budapest írója. Olyan arcát mutatja meg a fővárosnak, amely nélkül nem érthetjük meg igazán, sokszor olyan alakokat, olyan helyszíneket örökít meg, amelyek mára örökre eltűntek. Mégis távol áll tőle a hamis nosztalgia, a ma divatos retro-életérzést is hiába keressük műveiben. A város írója volt, amelyben élt, s mely éppúgy élt őbenne is. Jellegzetes motívumai, a házak-udvarok, ecetfák, erkélyek és kariatidák, gangok és kerítések, pincék, terek és padok, cukrászdák és presszók... A nagyvárosi lét megjelenítője, a nagyon is nyers valóságé, a minden romantikát nélkülöző szegénységé. „Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal. Az ember felfedezi a törvényeit, és akkor megpróbálhat valamit. A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs.” Jellegzetes humora, vagy inkább iróniája összetéveszthetetlen. Nála váratlanul, mégis természetesen jelennek meg némafilmsztárok a mozi előcsarnokában, vagy Kossuth Lajos a terézvárosi villamoson, és Batthyány Lajos, akivel annyi mindenről lehet beszél getni. Éppúgy, ahogy Csutak mesél az öreg kerítésnek. Lírai prózájában emlékezetvillanások keverednek a képzelet játékaival, a jelen megfakul, és a múlt újra elevenné válik. A költészet átszínezi a kopott utcákat, tereket és a bérházak folyosóit, egy város külső és belső tereit. Előfordul, hogy a bemutatás groteszk, de mindig bensőséges, ha kell egyszerre részvéttel teli és hidegen őszinte. A főváros igazi arcának egyes fontos motívumait csak általa ismerhetjük meg. Egyfajta látszat mögötti lényeget mutat meg a szövegeiben, a sokszor rideg valóság mögötti személyes szürrealizmust. fotók forrása: PIM
