Budapest, 2018. (41. évfolyam)
12. szám, december - Buza Péter: DÍSZMAGYAR - Borzalmas, amit velünk tettek!
BUDA PEST 2018 / 12 8DÍSZMAGYAR Őrszentmiklósról, Jászkisérről, Mezőberényből legfeljebb cenzúrázott levelekkel üzenhettünk egymásnak. Ötvenegyben hazaszöktem. Igazoltattak. Lebuktam. Bevittek a rendőrségre. Megfenyegettek, hogy elveszik a kislányomat! – és Judit néni szemét elfutja a könny –. Végül, mint a fővárosban jogosulatlanul tartózkodót, „csak” kitoloncoltak. A pár nap alatt, amíg a sorsomra vártam a fogdában – mint „átmeneti nő”, ahogy regisztráltak, várományosaként akár egy büntetőtábornak is –, egyetlen ember beszélt velem emberként, vigasszal, jó szóval. Kolozsvári Borcsa nyilas miniszter legénye. A korszak kedves mondása divatozott az idő tájt barátaink, sorstársaink körében. Háromféle ember van. Aki ült. Aki ül. És aki ülni fog. Mikor Sztálin halála után, 1953-ban szélnek eresztettek – persze a fővárosba nem jöhettünk vissza –, a Gunda tanyán, Őrbottyánban gyűltünk össze. Anyai nagyapám, Gunda Lajos , a Földművelésügyi Minisztérium magas rangú hivatalnoka még el tudta intézni, hogy őt éppen ide száműzzék. Zachár Imre , a londoni olimpia úszó olimpikonja is itt kötött ki – addig Jászkiséren, egy tanyán a tyúkólban „lakott” –, de már nem sokáig. Ötvennégy kora tavaszán szívrohamot kapott, áprilisban belehalt. Mikor 1954-ben, idő előtt utolértek a szülési fájdalmak, Vácra vitt a mentő, de onnan tovább küldtek Budapestre. Az orvos kijelentette, hogy farfekvéses koraszülést nem vállal. Sehol nem volt hely a fővárosban. Végül a Gizella szülőotthon folyosóján adtam életet a kislányunknak. Mariska néniéktől, ahol egy matrac jutott nekem is, jártam be szoptatni egy kiló hatvannal született Ildikó mat. Viccelni veszélyes Judit néni üzen. Mert el kell mondania, amíg mondhatja, akinek csak lehet, mi történt vele meg a családjával. Közjogi méltóságokkal levelez (többnyire választ se várva-kapva), újságokkal próbálkozik. Olyan lapok, ahol kíváncsiak volnának akár egyetlen mondatára is, nemigen vannak. – Az uram édesapját, idősebb Kormos Gyulá t, aki a Nemzeti Ellen állási Front embere volt, nyilasok fogták le negyvennégyben, s hurcolták Dachauba. A férjemnek is be kellett vonulnia akkor, novemberben több ezer fiatalemberrel együtt Németországba meneteltették. Három bajtársával együtt megszökött, nekivágott megkeresni az édesapját. Nem találta meg. Örökre elveszett. Gyulát még 1943-ban felvették segédrendezőnek a Filmgyárba. Ott dolgozott a háború után is, míg ki nem rúgták. Néha hajnalban forgattak, ilyenkor nem kellett részt vennie a szemináriumon. De csak aznap estig. Pótoltatták. Egy alkalommal hiányolni kényszerültek a szervezők a sztárokat. Hol lehet a valami jó levegőjű irodában, hanem az alapanyaggyártó üzemben robotolva kapták a szerény fizetést. S míg Antal a munka végeztével gondosan ruhát cserélt, miután alaposan és többször is lezuhanyozott, Pali nem bíbelődött ilyesmivel. Többször is előfordult, hogy hazafelé tartva Antal kiszagolta a zsúfolt villamoson, hol utazik éppen a barátja. Az utolsó férfiember, aki a Zachár családból s ezzel a keresztnévvel forgolódott a világban 1968-ban, gyermektelenül halt meg. Özvegye, Szentgyörgyi Horváth Eszter, akkor az ebtenyésztők országos főnöke, a vácegresi Schäffer-kriptába temettette. Föltörték már fél tucatszor. Mikor ott jártam, a halottasház embere nevetve mesélte: akadt egy mókás helybeli, aki éjszaka lepedőbe öltözve huhogott odalentről. De aztán a sok pálinka okán reggel nem tudott kimászni a sírboltból. Egy időre bent is felejtették. A mágnásszabó leányunokája, a negyedik Antal leánytestvére: Anna Mária Lujza a háború előtt-alatt Léván élt, ott dolgozott sebészfőorvos férje, Prochnow Ferenc. Negyvenhétben átkergették őket a szlovákok a határon. Prochnow egzisztenciája a hatvanas évekre konszolidálódott idehaza, Magyarországon. A budai onkológián dolgozott. A házaspár azt szerette volna, ha kislányuk is orvos lesz – de ő irtózott édesapja hivatásától. Huszonhat évesen, diplomája átvétele előtt fél évvel lakásuk ablakából átugrott a halálba. – Szegény kis Anna nagyapját – tér visz sza története egy korábbi fejezetéhez Judit néni – a harmadik Zachár Antalt, a fővárosi főtanácsost, negyvenötben ugyan igazolták, de a nyugdíját megvonták. Az aktuális rendelet groteszk humánumának jegyében, mint minden „deklasszált” rangos polgár felesége, jogosult volt csekélyke „álözvegyi nyugdíjra”, de persze kaptak mellé társbérlőket. Egy szobájuk maradt. Meg a teljes nyomorúság. Az ötvenes évek elején a nagycsalád majd minden tagja – Mariska néni kivételével – száműzetett Budapestről. Mi is, természetesen. Ami a legjobban fájt, hogy négyfelé vágták a családot. Konyárról, Kormos Gyula és Rados Judit Schäffer Mariska 1940 körül
